Angyalföld, 1978 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1978. március / 2. szám
KÜZDTÜNK HÍVEN A FORRADAIOMÉRT Tizenkilences veteránok A Váci út 50-ben a Hazafias Népfront helyiségében vasárnap délelőttönként veteránok, a Tanácsköztársaság egykori katonái adnak egymásnak találkozót. Felidézik a régi emlékeket, de még a múltnál is többet beszélnek a jelenről. Mert bármennyire elmúlt is felettük az Idő, a mában élnek, nyugdíjasként is tevékenyen kiveszik részüket szocialista társadalmunk építéséből. Munkásőrök. pártnapi előadók, iskolákban, üzemekben fiatalokkal beszélgetnek, sőt némelyiknek még arra is jut az erejéből és idejéből, hogy a nála idősebb, fáradtabb egykori harcostársait felkeresse otthonukban. Aki látta lenint — Mint béresember kerültem az első világháborúba — kezdte a beszélgetést a nyolcvannégy éves Hunya István. — Oroszországban lettem hadifogoly, ahol Is alkalmam volt megismerkedni az orosz nép életével, gondolkodásával. 1917 őszén találkoztam egy bújdosó magyar katonával, aki már előttem csaitlakozott a forradalmárokhoz. ö hívott: ha akarsz, állj be te is vörösgárdistának. így is történt. Adtak ruhát, köpenyt, pár csizmát, sapkát, puskát. Az elvtársak véleménye az volt, hogy én ne a frontra menjek, Inkább a magyar hadifoglyok között terjesszem a forradalom, Lenin eszméit. — Később Moszkvába kerültem, ösz- szeverődtünk hatan vagy heten vöröskatonák, egyszer még a Kremlbe is bejutottunk. Körülnéztünk, s amikor jöttünk kifelé, elénk állt egy katona — az, aki beengedett — és azt mondta: várjanak egy kicsit. Mondom: miért? Nézzenek csak oda, ott jön Lenin elvtárs. Leninről már sokat hallottam, de azért megkérdeztem: Hát melyik az? Mert, hogy hárman voltak. — Az a kis füles sapkás. Akkor láttam először és persze utoljára Lenin elvtársat. Nem sokkal ezután egy pécsi fiúval hazafelé indultunk. Hogy hogyan? Katonavonaton, gyalog, szekéren, sok viszontagság közepette, de egyszer mégiscsak hazaértünk. — 1918 novemberében érkeztem meg Endrődre. Tudták rólam, hogy kint voltam az oroszországi forradalomban, így aztán azt mondták az emberek, hogy na Pista öcsém, te tájékozottabb vagy, ha valami gyűlést tartunk, vidd te a szót November vége felé történt* hogy lejött valaki Pestről, tartott egy előadást és elmondta, hogy megalakult a Kommunista Párt. Mi másnap vagy harmadnap újra összejöttünk néhányan, és Endrőd külterületén, az öregkertben — a megyében először, az országban is az elsők között — megalakítottuk a pártot. A proletár- diktatúra megalakulása után Endrődön százhatvanegynéhány emberből, főleg volt hadifoglyokból, katonaviselt férfiakból megszerveztem az ifjú gárdát. — Részt is vett a Tanácsköztársaság védelmében? — A 6. hadosztályban, a 23-as vadász- zászlóaljban. Az ott alakult Gyomán, jórészt endrődiekbőL Endrédről rengetegen 10 voltak másutt is, az ottani agrárpoletárok nagyon támogatták a proletárdiktatúrát Nekünk az első harcunk Salgótarján közelében; Kisterenye, Pétervására vonalán volt. A csehekkel harcoltunk, ott és úgy, ahogy a harci helyzet megkívánta. Elmondok egy érdekes dolgot A Hatvani kastélyban volt egy felvidéki géppuskás század. Megtudtuk, hogy ezeknek a vezetői ellenforradalmárok és hátba akarják támadni a vörös katonákat Pedig jórészt ennek a századnak a katonái is szegény agrárproletárok voltak, no de nekik azt ígérték a tisztek: ha leverik a kommunistákat akkor kapnák földet És mivel a kommunisták sajnos nem adtak földet, így könnyű volt őket félrevezetni. Ezeket nekünk sikerült likvidálni, de azért ez az eset már mutatta, hogy nemcsak a fronton, de a hátországban is egyre jobban keÚ számolni az ellenforradalommal. Később a tragédia az volt, hogy amikor jött a Vyx-jegyzék, a Vörös Hadsereg abbahagyta a győzelmes előrenyomulást a Felvidéken, és visszavonult a demarkációs vonal mögé. Nekünk azt ígérték, hogy utánunk a román hadsereg is visszavonul az Alföldről. Persze mi hiába vonultunk vissza, a románok, szövetkezve a magyar elíenforadalmárokkal, támadást indítottak ellenünk. A visszavonulás nagyon elkedvetlenítette a magyar vörösfcatonákat, gyengült a harci szellem, a fegyelem, sokan már C6ak azt nézték, hogyan tudnának hazajutni a frontról. Ez is közrejátszott abban, hogy elbuktunk. Más körülmények között persze folytatódott a harc, újra kellett kezdeni mindent, szervezkedtünk, és magam is többször voltam börtönben, mert sohasem tudtunk belenyugodni abba, hogy az ellenforradalom felülkerekedett Magyar- országon. De ez már egy más fejezet Vörös Újság a laktanyában — Kovács Ferenc vágyóik, 1900-ban születtem. A frontról 1918. november 27-én kerültem Budapestre. Itt akkor már győzött az őszirózsás forradalom. Bunya István Károlyi Mihály meghirdette, hogy karhatalmat szervez. Ide én is beléptem, mert mint fiatal embernek, tetszett a forradalom. Később megtudtam, hogy a Visegrádi utca 15-ben megalakult a Kommunista Párt. Néhány baj társammal elmentem oda, ahol éppen Kun Béla elvtárs tartott beszédet. Utána Vörös Újságot kaptunk, amit kivittünk a laktanyába. Azt lehet mondani, hogy akikkel én együtt voltam a laktanyában, azok mind beléptek a Kommunista Pártba, Tetszett nekik nagyon az, amit a Vörös Újság írt, amit a kommunisták meghirdettek. — Március 21-én, amikor a kommunisták kiszabadultak a börtönből, mi elindultunk a laktanyából és elfoglaltuk a rendőrséget. De már 27-én mentünk a román frontra. A székely hadosztály megadta magát, őket kellett felváltani. Amikor megérkeztünk, nagy volt a fejetlenség, a tüzérek otthagyták az ágyúikat A zászlóaljparancsnokunk már feladta a harcot, de annak volt egy helyettese, Tormásinak hívták, az azt mondta: Fiúk, ne adjuk meg magunkat! Az állomáson géppuskákkal beálltunk a vagon kerekei közé, az ágyúkat meg a románok állásaira irányítottuk. — Hol történt mindez? — Nagyváradnál. Ott összeszedtünk jónéhány román és magyar ellenforradalmi katonatisztet. Olyan zászlóalj volt a miénk, amelyikben a magyarokon kívül szlovák, román, cseh, szerb, orosz katonák is voltak. Egy orosz századunk is volt, hadifoglyokból szerveződött, akik itt rekedtek és csatlakoztak a Vörös Hadsereghez. Szóval egy vegyes, igazi nemzetközi ezred volt a miénk. — Innen rövidesen Salgótarjánhoz irányítottak bennünket. Rónabányát visszafoglaltuk a csehektől, majd nyomultunk előre; egyik helységet szabadítottuk fel a másik után. Eljutottunk egészen Zólyomig. Itt azt mondták: irány Beszterce! De még mielőtt bevonultunk volna Besztercebányára, kaptunk egy parancsot, hogy vissza kell vonulni, át kell adni a területet a cseheknek. Ha mi visszamegyünk a demarkációs vonal mögé, a románok is visszamennek. Sokan sírvafa- kadtak a méregtől és az elkeseredéstől, de nem tehettünk mást, ez volt a parancs. Innen Szolnokra irányítottak bennünket, de mire odaértünk, Szolnok már félig a románoké volt. Mert azok nem vissza, hanem előre nyomultak. Újra elkezdtünk harcolni, az orosz századot bevetettük Tiszafürednél, őket körülkerítették a románok, élve alig maradt meg belőlük valaki Egyre nehezebb lett a helyzetünk: szemben a románok voltak, a hátunk mögött a magyar ellenforradal-' márok. Ekkor Tormási kiadta a párán-1 csat: fiúk pucc, menjen ki merre tud! Jó hogy ezt tettük, mert azokat, akiket a románok elfogtak, mind elvitték Romániába, ott lettek hadifoglyok. Átesett a tűzkeresztségen — Szabadat Imre vagyok, Meggyesegyházán születtem 1902-ben. 1919 márciusában toboroztak a Vörös Hadseregbe, ANGYALFÖLD
