Angyalföld, 1977 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1977. augusztus / 3. szám
-I- HÍRNEVES SZOMSZÉDAINK + HÍRNEVES SZOMSZÉDAINK + Szentistványi Gyuláné a HNF Országos Tanácsának titkára Majdnem egyik napról a másikra szakított magának időt arra, hogy leülhessünk beszélgetni. Pedig i Hazafias Népfront Országos Tanácsának titkára — nagyon elfoglalt ember... — Számomra nagyon kedves Angyalföld — kezdi mosolyogva a beszélgetést —, ennek a kerületnek atmoszférája van... Amikor felkerültem Budapestre 1972-ben, örültem, hogy éppen itt kaphattam lakást. Azóta is rendszeresen figyelem a kerület dolgait, ha tehetem elmegyek minden olyan rendezvényre, ahová meghívnak... — várakozóan néz rám, mintha arra számítana személyes kérdések helyett, csak a munkájáról fogom faggatni. — Nem nagyon szeretek magamról beszélni. Munkáscsaládból származom, s amikor elkezdtem tanulni a pécsi Tanárképző főiskolán, számomra természetes volt, hogy bekapcsolódtam az ifjúsági mozgalomba. Tizennyolcéves koromban a Magyar Egyetemek és Főiskolai Egyesületek Szövetsége pécsi szervezetének alelnöke lettem. A főiskola elvégzése után — 1951-től — a Pécsi Állami és Jogtudományi Egyetem Marxizmus—Leninizmus tanszékén lettem tanársegéd, majd adjunktus. A tanítás mellett persze tovább dolgoztam a mozgalomban is, hiszen 1950-től már a párt tagja voltam... Aztán az életem úgy alakult, hogy nemsokat taníthattam — pedig nagyon szerettem. Alig három év múlva a pécsi pártbizottságra vittek dolgozni. 1971-ig voltam ott... — elgondolkozva rágyújt egy cigarettára — azt hiszem ez életem legnehezebb, de nagyon érdekes időszaka volt... Aztán egy évig a pécsi városi tanács elnöke voltam, s végül idekerültem a Népfrontba..., hát ennyi lenne. Dióhéjban ... Sokszor, sokféle beszélgetésben felvetődik: nem nehéz egy asszonynak egy ilyen életutat összeegyeztetni például a 16 családdal? Hát szerintem nem. En világ életemben természetesnek tartottam azt, hogy a férfiakkal egyenértékű vagyok. Nem értem miért lenne nehéz, vagy nehezebb, mint egy férfinek... Egyébként két gyermeket neveltünk fel... most már — felnőttek. — Egy pillanatig mosolyogva méreget, talán arra gondol, nem bánt-e meg, mint fiatalasszonyt, de aztán mégis kimondja: tudja akkoriban mi nem csináltunk ebből akkora gondot, mint manapság! Megtanultuk beosztani az időnket. Hogy jusson mindenre: a gyermekeinkre, a barátokra, az olvasásra, a tanulásra, a mozgalomra ..., s egymásra ... Azokban az években, amikor én fiatal voltam, nagyon sok dologban más volt a szemlélet... Mit mondjak még... Nagyon megszerettem ezt a mostani munkámat: fontosnak és nagyon érdekesnek tartom ... — a csendben beszűrődik a titkárnője hangja, a holnap Szentistványi Gyuláné vezetésével Romániába induló népfront küldöttség indulási időpontját egyezteti valakivel — ...rengeteg élményem volt, de ez tulajdonképpen annak a korszaknak a sajátja, amelybe beleszülettem... a magánéletemben pedig nincsen semmi különleges. Ugyanúgy élek, mint bárki más... Berkesi András író Irodalmi életünk egyik legvitatottabb figurája. Ha szakmai körökben szóba kerül a neve, csak legyintenek. Amit viszont senki sem vitathat el tőle: Magyarországon a legnagyobb példányszámban megjelenő író, s könyveit a miniszterektől a portásokig — nagyon sokan elolvassák. Szerintem még azok is, akik csak legyintgetnek... A Duna-park kávéházban találkozunk. A kölcsönös bemutatkozás után néhány másodpercig hallgatunk, majd hirtelen a mostani munkájáról kezd beszélni. Nem új könyvről, hanem arról a közművelődésügyi státusról, amit februárban foglalt el az ELZETT-nél. — Most már duplán angyalföldi vagyok — itt is dolgozom ... Szerintem mindenki azt hiszi: ez egy olyan „csinált" állás. Pedig nem az. Ebben a gyárban tényleg komolyan veszik a közművelődéspolitikai határozat végrehajtását. Amikor megkerestek: nem lenne-e kedvem odamenni dolgozni, először nem értettem pontosan, minek is kellenék..., de azt éreztem: ez valami nagyon izgalmas dolog. Éppen ezért — komolyan is veszem. Rendszeresen bejárok, s általában hetenként egyszer- kétszer lemegyek valamelyik vidéki gyáregységbe... Személyes kapcsolatokat teremtek a szocialista brigádokkal, mert szeretnénk elérni, hogy a kulturális vállalások na csak formálisak legyenek, lró—olvasó találkozókat szervezek, s az is benne van a munkafeltételeimben, hogy tartsak is. De érdekes módon, most már ezek egészen más hangulatúak, mint egy idegen közegben... talán azért, mert ezalatt a néhány hónap alatt elterjedt, hogy a vállalatnál dolgozom... Most ugyan kevesebbet írok — da megéri. Ez a munka teljesen kielégít... Mit is mondjak még magamról... látja ott, a Duna másik oldalán — Óbudán nőttem fel. A Filatori gátnál, egy lumperproletár házban. Negyven- kettőig az egyik közeli textilgyárban dolgoztam — segédmunkásként. Ott szakmát ugyan nem szereztem, de ezek alatt az évek alatt megtanultam valamit: hinni önmagámban és az emberi egyenjogúságomban. Ettől aztán elég rossz hírem volt a környéken... — napbarnított arcának millió ránca kesernyés mosolyba fut össze. — Tudja, a feleségem a szomszédunkban lakott. Apám nyomdában dolgozott, s elég sok könyvet hordott haza. A mi családunkban így lett hobbi a* olvasás. S, ha már mi szerettük — ajánlgattuk másnak is, vele is a könyvek hoztak össze... 1 Negyvenötben változott a világ. A virtuskodást a tettek váltották fel. Annak ellenére, hogy én antimilitarista voltam — s nem sokkal azelőtt felső kereskedelmi iskolát fejeztem be — a sors úgy hozta, hogy Pálffy György mellé kerüljek a lcatonapolitikai osztályra. Itt voltam 1950-ig. Akkor letartóztattak. Négy év múlva szabadultam... azalatt az idő alatt könyv, papír, ceruza nélkül, csak úgy egyszál magamban, volt időm újra végigrágni az életemet... egyszerűen nem tudtam mi történt... nem értettem semmit. Végül felhagytam az ön- marcangolással. Régen olvasott könyveket, verseket próbáltam magamban mondatról mondatra visszaidézni... aztán elkezdtem fejben írni. Először verseket, majd történeteket, és már azzal a szándékkal jöttem ki: író leszek. Szegény édesanyám! Azt hitte megbolondultam... pedig egyszerűen úgy éreztem: valamit el kell mondanom. Így született az „Októberi vihar”... Az már a véletlen, hogy először én írtam erről a korszakról, s hogy ki is adták... Elhallgat. Rágyújt egy cigarettára. Nézi azt a másik Duna-partot, ahonnan elindult, s a folyót, amely ma — jelképesen — két életét összeköti. ANGYALFÖLD
