Angyalföld, 1977 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1977. január / 1. szám
+ HÍRNEVES SZOMSZÉDAINK + HÍRNEVES SZOMSZÉDAINK + író Amikor belépek a tenyérnyi szobába, meglepődöm. Nem ilyennek képzeltem . el annak a 07 éves írónak a dolgozószobáját, aki részt vett a Kelet Népe szerkesztésében; akinek a forgatókönyvéből készült „Ház a sziklák alatt” című film 1958-ban elnyerte a San Franciscó-i fesztivál nagydíját; akinek több József Attila díja van; akinek huszonhat regényét ki tudja hányszor és hány nyelven adták már ki a világon. Észrevéve alig palástolt meglepetésemet felesége mentegetőzni kezd: néhány hónapja ment férjhez a lányuk, s miután még nem készült el a lakása, holmijainak javarésze ideiglenesen náluk maradt, s addig nem tudnak „lazítani” az itteni könyv és bútorhalmazon. Udvariasan mosolygok, s most már tényleg csak mélyen magamban állapítom meg: ha csak az óriási íróasztal, a cserépkályha és a könyvek maradnak itt, akkor sem lesz ez a szoba sokkal tágasabb... Az angyalföldi kertváros közepébe ékelt négyemeletes ház ablakai játszótérre nyílnak ... — Az elmúlt húsz esztendő alatt itt a szemem láttára nemzedékek nőttek fel. Egy kicsit együtt is éltem ezekkel a gyerekekkel, s talán ebből adódik, hogy könyveim egy része az ifjúságnak, ezeknek, a porban játszó munkásgyerekeknek íródtak. Tulajdonképpen a harmincas évektől Ismerem Angyalföldet. Egyik nővérem sokat járt ide, s az első történetek, amiket a fővárosról hallottam erről a vidékről szóltak. Bennem egyébként is kira ifjúságom óta mitikusan mély érzelmeket ébresztettek a nagyüzemek, a gyárak. Amikor már Pesten éltem, ha szerét ejthettem, nem a város fényeiben gyönyörködtem, hanem itt kóboroltam ezen a környéken. Véletlen, vagy sorsszerű véletlen? Szorongatott helyzetemben az Írószövetségtől éppen itt kaptam lakást. Mindig szerettem olyan helyen élni, aminek „levegője” van. Három szűkebb hazám van: a Bakony-vidék, ahol születtem; Badacsony, ahol még ma is az év jelentős részét töltöm; Angyalföld, ahol felneveltem a gyermekemet, ahol lakom. Ez a környék egyébként is olyan, mint egy kisváros a metropolisban. Mindenki mindenkit ismer. Itt annyira természetes az, hogy én író vagyok, mintha esztergályos lennék ... Napközben gyakran lejárok a térre. Ilyenkor a padokon nyugdíjasok üldögélnek, s mindegyiknek megvan a maga története. Így, emberi sorsokon keresztül tárult fel előttem igazán Angyalföld történelme. Persze ma már lassan többet tudok róla, mint azok, akik végigélték. Talán azért is, mert, mint egy képet — apró részletekből rakosgattam össze, talán azért, mert író vagyok ... Ha éveim engedik, biztos, hogy regényüké, vagy regényekké válik bennem. Hiszen mindig azt írtam meg, amit láttam, csak sok év távlatából. Egyébként — lehet éppen ezért — sokszor keresnek meg mindennapi problémákkal: „na ezt írja meg!” vagy „ez igazán magának való téma.” Ilyenkor elég nehezen tudom megmagyarázni, hogy egyszer biztosan meg fogom írni, de addigra az már számukra nem jelent többet, mint kellemetlen vagy szép emléket. De jönnek hozzám a környék kiskerttulajdonosai tanácsot kérni: hogyan lehetne itt szőlőt telepíteni, hiszen tudják rólam, milyen küzdelmet vívok hosszú évtizedek óta a badacsonyi szőlőmmel ... A legérdekesebb az, hogy én mindennek ellenére nem vagyok „szervezetten” közéleti ember. Nem veszek részt mondjuk a tanács vagy a Hazafias Népfront munkájában, pedig az „íróságnak” alapjában véve nagyon sök közéleti vonatkozása van, és én sose zárkóztam el. Valahogy így alakult. Talán alkati tulajdonság ez, amely kisugárzik az emberből ... Ennek ellenére nap, mint nap érzem, hogy szeretnek és számontartanak. Reagálnak, ha hallanak a rádióban, látnak a televízióban; szerét ejtik a vélemény- nyilvánításnak, ha megjelenik egy kisebb írásom, vagy egy könyvem... Én itt, igazán itthon vagyok... azt hiszem ezért tudok így élve is dolgozni — mutat körbe, kicsit kesernyés mosollyal —, mert én ettől a környéktől életemben azt hiszem igazán sosem akartam megválni ... — Sorsunk és önmagunk alakulását a véletlen és a törvényszerű, az értelmi és az érzelmi hatások, benyomások tömege határozza meg. Hiszem azonban, hogy vannak dolgok, amiket eredendően önmagunkban hozunk a világra, vagy szinte még öntudatlan kisgyermek- korunkban ivódnak mélyen belénk. Amikor aztán ezt életrajzunk tényeire váltva próbáljuk megfogalmazni... közhelynek tűnik. Talán éppen ezért nagyon nehéz mindezekről beszélni..., mert én azt, hogy itt a fővárosban éppen a régi Angyalföld és Űjlipótváros határán élek — kicsit szimbolikusnak érzem ... Egy észak-magyarországi faluban születtem, s mégis munkások voltak a családomban és a környezetemben élők. Kisgyőrben gyom helyett is követ fordított ki az eke, a föld sohasem tudta eltartani az ottlakókat. A férfiak Diósgyőrbe a DIMÁVAG-ba, s a Kohászati Művekbe jártak dolgozni. Gondjaik a kialakuló vidéki ipari munkásság, az ingázók, a „kétlakiak” gondjai voltak. Középiskolába Miskolcon jártam, egyetemre Debrecenben, A nyarakat viszont otthon és a gyárban töltöttem: számomra összemosódik a falu és a város, úgy élek itt Angyalföld szélén, mint aki itt született. Anyai nagyapámék nagyon szegények voltak: nagyapámat kegy díjazták — egy üzemi balesetnél elveszítette a fél lábát. Anyám jóformán már gyermekfejjel cselédeskedett. Édesapám módos parasztcsaládból származott, amikor aztán elvette a cselédlány édesanyámat — meg is tagadták. Alig néhányszáz méterre laktunk egymástól, de 1944-ig még egy Adjon Istent se szóit hozzám apám rokonsága. Korán kezdtem én politizálni! Kegydíjas nagyapámtól, aki harcos szocdemként élte végig a két háború közti időszakot kaptam hozzá némi elvi alapot is... Messzire kanyarodtam, de alapvetően ennek a szellemnek köszönhetem, hogy négyelemis édesanyám ragaszkodott ahhoz bármilyen nehézségek árán is, de tanult ember legyen az egyszem fiából. Bennem pedig feltámasztotta az igényt: megismerni, feltérképezni, vagy, ha úgy jobban tetszik, megfogalmazni mindenki számára érthetően azt a régi, s ezt a megváltozott világot... Amikor a hatvanas évek elején a televízióhoz kerültem, s nap mint nap jártam az országot, akkor kezdtem tulajdonképpen felismerni a »aját gyermekvilágom törvényszerűségeit. Ma is ott érzem magam a legjobban, ahol mindenki tudja: a szerszámot senki nem akarja a kezéből kivenni... A nagy kortárs irodalmárokról sorozatban szerkesztett portréfilmek készítése csak megerősítette ezt a hitemet. Most pedig, hogy az Űj írás című folyóiratnál dolgozom, mint a versrovat szerkesztője, az ország minden tájáról érkező kéziratok között számomra kimondhatatlan örömet jelent egy-egy tehetséges, önmagát az írásban kiteljesíteni akaró munkásfiatal felfedezése... 16 ANGYALFÖLD
