Angyalföld, 1977 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1977. január / 1. szám
+ HÍRNEVES SZOMSZÉDAINK + HÍRNEVES SZOMSZÉDAINK + Erzsébeten születtem, aztán Csepelen éltem, s most már huszonegyedik éve itt, Angyalföldön. Azt hiszem, még ma is csak kevés embernek adatik meg, hogy saját maga döntse el: a város, vagy az ország melyik részén akar lakni..., amikor ötvenhatban elvégeztem a főiskolát, s megkaptam a máglyaközi műteremlakást, úgy éreztem, ha magam választhatok, akkor sem megyek más környezetibe. Természetesnek tartottam azt a művelődéspolitikai irányelvet: a művészek éljenek és dolgozzanak a munkások között. Ma mindenhonnan megkérésnek, hívnak kiállítani, beszélgetni, meglátogatnak ..., de innen, a XIII. kerületből még egy újévi üdvözlőlapot sem kaptam az utolsó tíz esztendőben. Pedig itt vannak a közvetlen közelünkben a gyárak, az iskolák... — közben azon gondolkozom: vajon ennyire^jól megy Angyalföldön a művelődéspolitikai határozat végrehajtása, hogy nincs szükség a saját művésztelepükön élő festők, szobrászok, grafikusok segítségére? Nézem a műterem közepén álló majd háromméteres munkásfigurát — a József Attila lakótelep mozija mellett fog állni... — Sokszor szoktunk ezekről a dolgokról az ittlakókkal beszélgetni. Már az is felvetődött: talán arra várnak, hogy mi jelentkezzünk ..., de hát szerintem mégis csak furcsa volna bekopogtatni — X. Y. művész vagyok, tessék velem rendelkezni... Itt élni nagyon szeretek, s bár a kerület nem érez bennünket a „magáénak”, engem millió szál köt Angyalföldhöz. Akik itt a környező házakban laknak, nap, mint nap betérnek hozzám. Figyelemmel kísérik a munkáimat ... Csepelen vegyipari szakmunkásként kezdtem, az ottani szabadiskoláról kerültem be a főiskolára ... úgy érzem az egész létemet, mindent meghatároz ez... ^gyepként a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola tanára vagyok már hosszú évek óta. Most készülünk az iskola fennállása kétszáz éves évfordulójának megünneplésére. ANGYALFÖLD Munkám van bőven ... mostanában fejeztem be a Pünkösdi Andor síremléket, a hajdúböszörményi tanács megrendelésére egy hajdúszobrot, az itt látható vegyipari munkást. Egy szomorú feladatnak is eleget kellett tennem: most dolgozom Szentiványi Lajos festőművész síremlékén ... Nagyon szerettem ... Itt élt és dolgozott néhány lakással odébb ..., most fogok hozzá egy két méter hatvanas figurához, amely Mátészalkán áll majd,, aztán csinálok Ady-portrét, érméket, kisplasztikákat... Egy pillanatra megül közöttünk a csend. A szobából, a kései legkisebb, Mátyás sikongása és anyja halk csitító szavai szűrődnek át. Konyorcsik János a felszabadulás után kinevelődött első művészgeneráció tagja. Odry-portréjáórt megkapta a Mun_ kácsy-díjat, pár éve „Az ember puskával” című szobra a Vadászati Képzőművészeti Világkiállítás nagydíját nyerte el, s alig néhány napja, hogy az ajkai munkásmozgalmi emlékművéért nívódíjat kapott. Tavasszal Zalaegerszegen nyílik kiállítása ... Megbecsült művész...? Az óriási munkásfigura töprengő arccal néz el a fejünk felett... Jókedélyűnek tűnő, mozgékony ember. Csak, amikor néhány percre megfeledkezik magáról árulkodik róla keményen keskenyre szorított szája, túlságosan is fegyelmezettre rendezett vonásai. Ösztönös gyanakvással hallgatom a tollbamondott, problémamentes életrajzot: Angyalföldön születtem ... Fontos, hogy mikor?... elég régen, de azért nem érzem még magam öregnek... 1951-ben kezdtem a főiskolát — tulajdonképpen azóta vagyok festő. Megkaptam a Munkácsy-díjat, s elég sok kiállításom volt már itthon és külföldön ... Csörgedeznek a szavak, s közben egy- egy véletlenül kibukik a szabályos rendből. S ahogy közbe- és visszakérdezek, lassan felizzanak a mélyen rejtett indulatok... A tripoliszi cipészmester székelykapu melletti szoba-konyhájában tizenhárom gyermek látta meg a napvilágot, de életük tizedik esztendejét csak heten érték meg ... ők ma is itt élnek Angyalföldön, ugrásnyira egymástól. Néhá- nyan, akiknek valahogy zátonyra futott az életük — köztük Szabó Zoltán is, a Munkácsy-díjas festőművész — újra a mamával, a régi szoba-konyhában ... A múlt? Mit lehet arról már ma újat mondani... eleven kölyök voltam, tele akarattal meg daccal. Aztán jött egy buta megfázás, ami hosszú évekre meghatározta az életemet... Nálunk vala- menyikünknek mindig volt valami nyavalyája. Ki vett komolyan egy náthát? Aztán egy nap egyszerűen nem tudtam felkelni — megbénult mind a két lábam ..., anyám a szemét kisírta, az orvosok lemondtak rólam ..., én pedig elhatároztam, hogy újra járni fogok! Most meséljem el, hogy mennyi szenvedéssel tornáztam nap, mint nap? Hogy hogyan sikerült lépésről lépésre újra megtanulnom menni? Ma már ebből csak annyi van — ha nagyon fáradt vagyok húzom a lábam ..., s a megkeményedett életelveim. Azt mondják rólam, nehezen alkalmazkodó vagyak ... Lehet.., amennyiben azt, ha valaki nem mondja meg a véleményét alkalmazkodásnak nevezzük. A felszabadulástól részt vettem az angyalföldi úttörőmozgalom, majd a KISZ szervezésében, egy rövid ideig titkár is voltam. Ügy ismerem ezt a kerületet kívülről, belülről, mint a tenyeremet. Képtelen vagyok máshol gyökeret verni... Van egy műtermem a VIII. kerületben, igaz, hogy nem a legjobb, (egyetlen helyiség egy padláson — néha befolyik a víz, kifűthetetlen ...) dolgozni azért lehet ott, de élni...? Volt egy ember, róla feltétlenül kell beszélnem — tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy a végén festő lettem (Csak zárójelben: nagyon szép hangom volt, s sokáig vacilláltam, melyik pályán induljak el.) Szóval Rajkai György. Most a Thália Színház díszlettervezője. Ö tanított rajzolni, aztán mikor nem sikerült a felvételim a Derkovics kollégiumba, tartotta bennem a lelket: tehetséges vagyok! Előbb utóbb menni fog. Ebben igaza is lett. Már nem a tehetségemet illető jóslatában, arról talán nagyképűség lenne nekem beszélni, hanem a felvételiben: végül is bekerültem a főiskolára Nehéz időszak volt..., azt hiszem' főleg a modorom miatt —- teszi hozzá nevetve — egy évre fel is függesztettek, de azért 58-ban csak befejeztem ... szerintem véletlen, mert sose tudtam megszervezni a saját életemet. Csak festek, meg rajzolok, s főleg azt, ami itt belém- ivódott az elmúlt évtizedek alatt úgy, hogy mindenki megértse. Elég kínlódó festő vagyok, éppen ezért nap, mint nap kényszerítem magam, hogy legalább öt-hat órát dolgozzak, s a végére mindig eljutok odáig: felfedezem, milyen gyönyörűség festeni! Akkor gyorsan abbahagyom, s másnap kezdem elölről... mindig nyíltan vállaltam a szocialista realizmust, azért is társultunk össze mi „Kilencek”. Nagyon jó dolog volt — azóta, hogy „szétmentünik”, magányos festő vagyok... Mindenfelé hívnak kiállítani, nyertem pályázatokat, csakhogy én itt, Angyalföldön szeretnék „próféta” lenni... Tolmár Klára 17
