Angyalföld, 1977 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1977. január / 1. szám
/ / A MARGIT-HIDTOL AZ ARPAD-HIDIG Angyalföld Duna partján avas, tocsogós, tiszta levegőjű január eleji vasárnap; szél sem mozdul, felhő sem sűrűsödik. A Dunáról eltűntek az össze-összekoccanó, egymásba torlódó jégtáblák; a szilveszteri dermesztő hideg után enyhe, sétára csábító a délután. Meghívom önöket: töltsenek egy órát velem Angyalföld Duna-part- ján, a Margit-hídtól az Árpád-hídig ballagva, meg-megállva, beszélgetve, nézelődve. „Újpesti rakpart” olvasom az első házon a táblát — lám, még kettőt sem léptem, máris cikktémába botlottam. Alkalmasint érdemes lesz majd meditálni: miért „újpesti”, miért nem „angyalföldi” vagy „lipótvárosi”. Hisz, tudomásom szerint a IV. kerületieknek is van elég szép darab folyópartjuk, ha rakpartot akarnak semmiképp sem szorulnak rá az angyalföldiek adakozó kedvére... A sétány vaskorlátjának támaszkodva hosszú sorban állnak az emberek: jó budapesti szokás szerint elmélyülten figyelik, hogyan dolgoznak mások — ez- esetben a köztisztasági vállalat alkalmi hómunkásai, billenős teherautói, hógya- lui. A víz mellett négy-ötméteres dombokban áll s egyre gyűlik a város piszkától megfeketedett göröngyös hó: a sofőrök bravúros kormánytechnikával fa- rolnak be a kupacok közötti szabad helyre; a gyaluk milliméterpontosan az utolsó kockakőnél leállna vágnak a hóba új és új réseket. Piros, IBUSZ feliratú autóbusz lassít, utasai azonban nem értékelik a sofőr által felkínált látványosságot: az üléstámlákra, ablakkeretnek, egymásnak dőlve alusznak — a mátrai, bükki turistaházban töltött szilveszter fáradalmait pihenhetik ... Nem látják hát a hóeltüntetés varázslatát, de a Duna fölött lomhán lebbenö varjakat, a köztük átfehérlő gyors röptű sirályokat, a sziget világos foltját, a túlparti domb szélén büszkén trónoló SZOT szállót, a távoli hegyek láthatárt záró karéját sem. Czent István park. Katonás sorban 15—20 hóember, közöttük szánkó- zók, rohangáló, hempergőző kutyák, ebéd utáni levegőzésre kiszabadult polgárok, szerelmespárok, félősen araszoló öregek. Lassan elfogynak a sétálók, egyedül ballagok, csúszkálok a távoli gyárkémények, sóderhalmok, üres telkek felé. Még egy csupa ablak irodaház — legalább, ötszáz üvegszemmel mered az előtte hömpölygő folyóra —, egy furcsa, félig múzeum, félig templom külsejű épület, aztán vége a sétánynak, előttem a város „érdes része”. Lemegyek a partra. Szürke, egymáshoz bújó hajótestek: „Jégtörő 1.”, „Jégtörő II.”, és egy névtelen dereglye. Vasajtó nyílik: svájcisapkás férfi kukkant ki, kérdőn néz, reménykedőn, hátha őt keresem. Elfogadom a szótlan hívást, de rögtön meg is bánom — a csúszós pallón épp hogy jeges fürdő nélkül átérek. Rágyújtunk. „Nem hideg itt?” intek az ajtó felé. „Jöjjön, nézze meg!” Alacsony, de barátságosra lakott kis vas-szoba: olajkályha, asztal, székek, rádió, színes újságfotók, könyvespolc, a tenyérnyi ablakon függöny, mögötte virágcserepek. A hajós kérdezés nélkül tölt, „jugó konyak”, mutatja a címkét, „ajándék az ottani jegesektől...” A rakpart fölött alacsony, öreg ház: cafatokban hámló vakolat, üres ablakszemek, hullámosra kopott falépcső. Az épület előtt keskeny, hepehupás téglajárda, kövekkel körberakott tenyérnyi kertek, kopár kis lugasok. Fülessapkás, rozmárbajszú művészi tökéllyel hóba formált eszkimó ül az egyik lakásajtóval szemben. „Szép, ugye?” Középkorú, betegesen sápadt férfi áll félig nyitott ajtóban mögöttem, „az emeletről egy fiatalember építette ...” int a tulajdonos büszkeségével az eszkimó felé. „Itt még laknak?” szalad ki számon a megmosolyogtatóan felesleges kérdés. „Még néhányan. A többség már elment Újpalotára, Óbudára, Kelenföldre, a lakótelepekre. Mi is megyünk, itt a papír róla. Megnézi?” A férfi már nyitja is az ajtót: langyos, nehéz dohszag csap meg; a félhomályban sejtelmes távoli a pokróccal takart vaságy, a linóleumos asztal, a repedt üvegű, nippekkel zsúfolt szekrény, a selyembojtos lámpaernyő, a fonott lábakon terpeszkedő bádoglavór. „Miért nem megy el?” „Elmegyek. Majd tavasszal. Hidegben nem szívesen hurcolkodik az ember ...” Tizenötös villamos csattog el mellettem, amerre kanyarodik, ellátni a Váci út egybefolyó háztömbjéig. Előttem üres telek: szemétkupacok, törmelékhalmok, bombatölcsérnyi gödrök, méteres, száraz gaz sűrű kór ói. A legmagasabb dombra tűzve szigorú szövegű tábla „Szemét és törmelék lerakása hatóságilag tilos!” tt kezdődik a Népfürdő utca: egyik oldalán szürkésfeketére öregedett gyárépület, gáztartályok hatalmas fémburái; a másikon düledező nádpallós ház, rozsdás kavicselevátor, reménytelenül kókadozó fák. Mielőtt a sáros, sötétre összeszűkülő utcába lépek, visszanézek. Talán innen a legszebb a sziget, a két híd, a Vár közös képe — azt hiszem én vagyok az első erre vetődő „turista”, aki ezt felfedezte. A földszintes, roskatag ház ablaka a váltammal van egy magasságban, belátni: a televízióban épp Juhász Jácint hadonászik, valami délutáni tévéjáték mehet. A kerítéseken — postást, váratlan látogatót eligazítandó — ott a tulajdonos neve, girbe-gurba, meszelt betűkkel, vagy bádogtáblára festve. Keskeny, a vízhez lejtő keresztutca, két oldalán a partig nyúló nadrág szíjtelkek. Vad korcskutyák ugatnak fel, de inkább csak kötelességtudatból, mint haragból: mire a vízhez érek, ismét teljet a csend. Czemben, a szigeten most gyullad ki ^ a „Grand Hotel” kék-sárga neonja, fölötte mozdulatlan vonalakat rajzolnak az égre az új épület mellé cövekelt daruk karcsú gémjei... Lassan sötétedik. A város fölött mélyszürkére vált az ég, alig egy fokkal sötétebb a csapatban köröző varjak lassan mozduló fekete foltja. A Váci út felé eső oldalon oszlopra szögezve különös felírás: „BUDAPESTI FŰRÉSZEK”. Meglódul a fantáziám: elképzelem, amint kis és nagy, fénylő és rozsdás, hosszú és félköríves fűrészek járnak fel-alá a hóborította telken; meg-megállnak, rágyújtanak, beszélgetnek, a szorgálmasabbja nyekeregve jár, darabolja a hosszú farönköket. Négyméteres, lehetetlen-lilára festett kőfal tornyosul fölém: az Elektromos pálya — vajh kit, mit védő — fala, bástyafokai. Túlvilágian kihalt lelátó, előtte a pálya szűzi fehér tükre. Ember sem mozdul, hang sem hallik. A gödrös úton nagyokat zökkenve egy-egy autó zörög el mellettem, vezetői kíváncsian pillantanak rám, ritkán láthatnak itt ráérősen sétáló embert. Előttem az Árpád-hídon már égő lámpákkal döcögnek a villamosok, az utca kiszélesedik, az MHSZ kihalt autósmotoros rutinpályája, szemben vele lapos gyársor, közepéből felkiáltójelként mered a feketére kormozódott kémény. Beérek a híd alá... Még egy vidám pillanat; a harsányzöld W. C.-ajtón krétával gondosan kirajzolt felirat: „A W. C. nyitva 10-től 19-ig. Vasárnap szünnap”. A ngyalföld Durva-partja. Budapest egyik legszebb fekvésű és legelhanyagoltabb része. Két nappal később a kerületi párt- bizottság titkárával Angyalföld fejlesztési terveiről beszélgetünk. Lakótelep, csupaüveg irodaház, parkok, sétányok várnak majd, mondja, ha néhány év múlva ugyanarra sétálok .. . , — puskás — 10 ANGYALFÖLD
