Angyalföld, 1977 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1977. január / 1. szám
A pesti szegényember élete az 1920—30-as években (Részletek Ambrus József könyvéből, a Legújabb kori Történeti Múzeum évkönyvének különlenyomata alapján) A Magyar Tanácsköztársaság megdöntése utáni években Budapesten kialakult a munkásosztálynak egy népes rétege, amely szükséglakásokban, nyomortelepeken, bódékban, pince-odúkban, a hajléktalanok menhelyein, csatornákban és a szemétdombok gödreiben húzódott meg. Ezt a réteget, olyan nyomorúságba süllyesztette a Horthy rendszer, amilyenre példa eddig még nem igen volt. A kilakoltatott munkáscsaládok a külvárosi nyomortanyákra, szükséglakásokba, így többek közt a XlII-kerületi Babér utcai Tripoliszba húzódtak meg, hulladék bádoglemezekből, tégla és cseréptörmelékből, vályogból építve kunyhókat, kalyibákat maguknak. Az ekkor keletkezett ismertebb települések között volt a Fáy u. 68. szám alatti telep is, melyet a tanács- köztársaság megdöntése utáni években hajléktalan és kilakoltatott szegényemberek építettek fel. A főváros közgyűlései és a napilapok gyakran foglalkoztak a fővárosi nyomorral, de érdemi döntést soha nem hoztak a nélkülözőkön nem segítettek. A Pesti Napló egyik, 1933-ban megjelent számában olvasható hogy a főváros közgyűlésén felszólaló Farkas Zoltán a következőket adta elő: „Angyalföldön, Kelenföl- dön a csatornákban éjjeleznek a szerencsétlen hajléktalanok és a téglagyárak kemencéi is éjszakáról éjszakára megtelnek a nyomorultakkal. A ház- tulajdonosok legyenek jobb belátással és a hatóságok is kövessenek el mindent. A kilakoltatásokat függesszék fel, adjanak lakbérfizetési moratóriumot. A közelmúltban egy kegyetlenül végrehajtott kilakoltatás , egy kisgyermeknek csaknem halálát okozta. Az angyalföldi Madarász-telepen, 1935 novemberének egyik estéjén nagylétszámú rendőri segédlettel — több mint 50 munkáscsaládot lakol- tattak ki, a családtagokkal és albérlőkkel együtt 105 embert. Angyalföldnek ezen a részén, a külső Váci úton és a Tripo- liszban a kilakoltatás miatt óriási volt a felháborodás és ezért a Babér telepi óvodában, két kis szobában helyezték el illetve zsúfolták össze a kila- koltatottakat. Hirhedt volt a Dagály utca 7. szám alatti szükséglakótelep is. A házban nyüzsögtek a patkányok egerek. A fővárosban kevés ilyen poloskafészket lehetett látni. A tető, az ajtók, ablakok, a vízcsapok évek óta rossz állapotban voltak. Az ott lakó munkáscsaládok mindegyikénél két-három albérlő is szorongott, akik a főbérlővel együtt szinte kivétel nélkül hónapok óta munkanélkül voltak. A nagy nyomorban élő munkáscsaládok a lakbért fizetni nem tudták, ezért 1936 júliusában a hatóságok elrendeltek 40 munkáscsalád kilakoltatását, amit egyik napról a másikra rendőrségi segédlettel kíméletlenül végre is hajtottak, Több mint 100 ember került az utcára. A gyermekeket, öregeket és betegeket a külső Váci úti és a Frangepán utcai, szintén nyomorgó munkáscsaládok vették ideiglenesen magukhoz megosztva velük szegényes lakásukat és élelmüket. A kilakoltatások ellen a KMP a gazdasági válság idején kiadta az új jelszót: „Ne tűrjétek a munkások kilakoltatását, szervezzetek visszala- koltatási akciót!” Ezekről az akciókról Gacsádi Alajos nyugdíjas, bőripari munkás visszaemlékezésében a következőket írja: „A tripoliszi és a Váci úti munkanélküliek egy része nem tudta még a szükséglakás bérét, a havi hat-nyolc pengőt sem megfizetni, és ekkor a hatósági segédlettel végrehajtott kilakoltatások napirenden voltak. A KMP-től felhívást kaptunk, hogy ne tűrjük a kilakoltatásokat, hanem a lakás nélkül maradiakat költöztessük vissza. Mittel István, Spiesz Ottó, Ambrus József, Németh Ferenc, László József elvtársak és más szimpatizáns munkások a Tripoliszban és más angyalföldi helyeken röppgyű- léssel egybekötve 1928—33 között több munkáscsalád visz- szalakoltatásában is segédkezett ...” Az állandósult nélkülözés és a hosszantartó munkanélküliség és a kilakoltatások arra kényszerítették az embereket, hogy mint egyetlen kereseti lehetőséget, a budapesti szemétdombokat keressék fel. A fővárosban és környékén a családtagokkal együtt mintegy 6000 ember élt abból, amit a szeméttelepekből bányászott ki. A Duna parti Vizafogó — Lepsi szeméttelep —, amely a Dagály utca végétől a Rákos patakig terjedt — üres, gödrös, mocsaras árterület volt, tavaszonként a Duna gyakran elöntötte (helyén jelenleg a Szabadság Strandfürdő van). Főleg a gyárak szemetét, építkezési törmeléket, a piacok és a vásárcsarnokok, ún. nyári zöld szemetjét hordták ide. Az évek folyamán összegyűlt bomló, rothadó szemét állandóan rettenetes bűzt árasztott öngyulladást okozott, megfertőzve a környék levegőjét. A nyári melegben ez a felület különösen veszélyes volt, mert járványos betegségeket terjesztett. A Dagály utcában ócskavaskereskedése volt Molnár Ignácnak aki 1923-ban bérbevette a fővárostól ezt a szeméttelepet. Ezidőtől kezdve a Köztisztasági Hivatal ide irányította a fővárosi háziszemét jelentős részét, majd a kanálisokból kiemelt hulladékot és végül a külső városrészek pö- cegödreinek tartalmát is. A szeméttelep tehát bérlemény- nyé vált, Molnár Ignác a „szemétkirály” birodalma lett. Ez a szeméttelep városszerte arról is nevezetes volt, hogy itt nemcsak a szegényemberek, hanem a sertések is turkálták a rothadó bűzös szemetet... Borzalmas és megdöbbentő látvány volt amint 150—200 sertés együtt túrta a szemetet a szegényemberekkel és egy • tömegbe vegyültek a szennyben, ellepve a legyek tömegétől... A Molnár féle szeméttelep orrfacsaró bűze megfertőzte az egész városrészt, ezért ezt a környéket, az 1920-as évek közepén elnevezték Lepra telepnek. Gacsádi Lajos nyugdíjas visszaemlékezésében így szól az angyalföldi szemétbányászokról : „a munkanélküliek közül többen guberálni jártak, csontot, vashulladékot, és kokszot szedtek össze. Olyan munkáscsaládok is éltek a Tripoliszban, akik az ingyenlevest sem kapták, és ezek éveken keresztül táplálékuk egy részét a szemétből szedték össze. Szárazkenyeret, zöldséget, gyümölcshulladékot, és döglött baromfit...” A felszabadulás után rövid ideig még lehetett látni itt néhány szedegetőt, azaz szemétbányászt. 1946 nyarán azonban már ezek is munkába álltak és így megszűnt ez a foglalkozás, hisz mindenkinek jutott rendes munka az újjáépítésnél... Szekrénybe zárt oklevél 7V éhány héttel ezelőtt, az 1 ’ év munkájának értékelése alapján adtak ki szocialista brigádoknak jelvényeket és okleveleket az egyik angyalföldi gyárban. Először fordult elő, hogy a gazdasági vezető határozott kívánságára egy kiállított oklevél a versenyfelelős szekrényében maradt... Eddig a szocialista címet minden olyan brigád elnyerte, amely gazdasági és kulturális vállalásait a megfelelő szinten teljesítette. A történet szenvedő alanyainál ezek a feltételek megvoltak. Sőt! A brigád kezdeményezésére környezetükben még három brigád alakult. Munkájukban is példamutatóak voltak. Segítették nemcsak brigádtársaikat, hanem brigádon kívüli kollégáikat is, tagjai a könyvtárnak, rendszeresen jártak kulturális rendezvényekre, színházba... Gazdasági vezetőjük igen nagy örömmel értékelte munkájukat, s azt a segítséget, amelyet ez a kollektíva mindennapi feladatainak megoldásában jelentett. Ezért úgy határozott, hogy a rendelkezésre álló jutalomkeret egy részét a brigádnak adja, s rájuk bízza, egymás között hogyan osztják el. Behívatta tehát az érdekelteket, s kérte, jelenlétében döntsenek. Az a bábeli zűrzavar, öndicsérettől csöpögő versengés, ami ezután következett, ingerelte fel annyira a gazdasági vezetőt, hogy asztalra csapva a pénzt, azonnal gépbe diktálja azt az egyoldalas indoklást, amelyben az oklevél visszatartását követelte. Mindaddig, amíg beosztottjai meg nem tanulják, hogy a „Szocialista módon élni és dolgozni” nemcsak látványos külsőségeket, hanem olyan erkölcsi tartást is jelent, ami az embert akkor is megtanítja uralkodni önmagán, amikor saját — esetleg anyagi — érdekeiről van szó. T. K. 18 ANGYALFÖLD
