Angyalföld, 1976 (1. évfolyam, 1-2. szám)
1976. november / 2. szám
Angyalföld színháza — Angyalföldért Beszélgetés Miszlai Istvánnal Drámai pillanat a most felújított „Salemi boszorkányok” előadásából Oktatás. Közművelődés. Munkásműveltség. Talán soha ennyiszer nem írtuk le, nem mondtuk ki ezeket a szavakat, mint a közelmúlt hónapjai alatt. A művelődéspolitika érdeklődésünk homlokterébe került — olyan fórumok tűzték napirendjükre, mint a Hazafias Népfront VI. kongresszusa, vagy a közelmúltban — a világon egyedülálló köz- művelődési törvényt megalkotó — országgyűlés. Törvény a közművelődésről. Paragrafusai új lehetőségeket nyitnak, és — új, magasabb szintű követelményeket rögzítenek. Erről, a színház közművelődési feladatairól, a sajátos angyalföldi lehetőségekről, közönségkapcsolatokról, lokálpatriotizmusról és műhelytitkokról beszélgettünk Miszlai Istvánnal, a József Attila Színház igazgatójával, a HNF kerületi elnökségének tagjával, a művelődéspolitikai bizottság vezetőjével. — Nem véletlen, hogy éppen most és éppen ilyen szinten, a törvényalkotók foglalkoznak a köművelődéssel — kezdi az igazgató. — A levegőben volt ez, és mi, színházi emberek is éreztük, a közeli változás szelét. — Üj évad kezdődött terveinkben, a közeljövőben megvalósítandó feladatokban hogyam tükröződik mindez? — A színház az idén 20 éves. Így a közművelődés, a munkásműveltség érdekében végzett munkánk egy kis sajátos ünnepi hangulattal is párosul. De — minden önreklámozás, kirakatpolitika nélkül. Felsorolnék néhányat a terveink között szereplő, és a megvalósítás útján lévő akcióink közül, azokat, melyek a kerület, az itt élő és dolgozó emberek színházhoz fűződő kapcsolatait hivatottak erősíteni. Ettől az évtől minden premier előtt külön sajtóbemutatót tartunk, ahová nemcsak az üzemi lapok munkatársait hívjuk meg, de KISZ vezetőket, szocialista brigádok képviselőit is. Reméljük így még az eddiginél is szélesebb körben kelt visszhangot egy-egy előadásunk. Nem titkoltan, hanem nyíltan vállalva az angyalföldi lokálpatriotizmust, közös akciót tervezünk a kerületben élő képzőművészekkel. Tervezünk? A színház előcsarnokában már most megtekintheti Vathy József Munkácsy-díjas festő képeit. Soha ennyi tárlatlátogató! öt hétig, előadásaink kezdete előtt százak, ezrek találkoznak majd a művész legújabb alkotásaival. November 5-e után Würtz Ádám, december közepétől pedig Melocco Miklós munkái adják majd kis házitárlatunk anyagát. Fiatal színház vagyunk, természetes, hogy erős szálak kötnek az ifjúsághoz is bennünket. Ifjúsági parlamentre készülünk, együtt a XIII. kerület munkásfiataljaival. Seregi László rendező, és Dimkó József damaturg műsort állítottak össze az Angyalföldön élt vagy élő írók, költők alkotásaiból — Kassák Lajos, Simon István, Dobozy Imre, Gergely Ágnes, Vámos Miklós, hogy csak néhány nevet említsek a rangos listáról. Színházunk fiatal művészei lépnek fel ezzel a szakmunkástanuló-intézetek16 ben. Nem egyszerű irodalmi estek ezek — nagyobb cél elérésére hivatottak. A versek, prózai műsorszámok előtt rövid bevezetőben ismertetjük a költők, írók életét, angyalföldi kapcsolatait, beszélünk az egyetemes magyar-irodalomban játszott szerepükről. Nemcsak színészek, — költők, írók közreműködésével. Kimondva és kimondatlanul a célunk: a fiatalok „színházhoz szoktatása.” — Nagy hagyományai vannak a színháznak a mai témájú — tegyük hozzá, többségében munkástémájú — darabok bemutatásában. Megtartják-e ezt a „jó szokásukat” a jubileumi és az azt követő években is? — Feltétlenül. Éppen ennek érdekében írtunk ki drámapályázatot, melyre meghívtuk Száraz Györgyöt, Páskándi Gézát, Csurka Istvánt, Maróti Lajost, Galgóczi Erzsébetet, Sánta Ferencet, Csák Gyulát, örsi Ferencet és Berkesi Andrást. Bár még nem végleges, de, reményeink szerint részt vesz majd Kertész Ákos, a Makra és a Névnap írója is. Úgy érzem aligha tehetünk többet a munkásművelődésért, minthogy rangos írók mai témájú darabjait eddiginél is gyakrabban tűzzük műsorra. Munkásszínház vagyunk, és — büszkén vállaljuk is ezt — Mivel magyarázza a Makra, a Névnap átütő sikerét? — Elsősorban azzal, hogy a nézőtéren ülők a figurákban sajátmagukra, szomszédjukra, munkatársukra ismerhettek s valós szituációkban láthatták viszont őket — életük egy darabja elevenedett meg. Hozzá kell tegyem, nagyon sok munka van a siker mögött. Nemcsak az íróé, hanem a miénk is. Amíg egy hiteles munkásfigura megszületik, amíg a próbákon „színpadképessé” csiszolódik a rendező, a színész közös munkája nyomán, addig sok-sok verejtékes óra telik el. De nemcsak munka, szorgalom, kitartás kérdése ez: szükség van a produkcióban részt vevők élettapasztalatára, hitére, témaszeretetére is. Itt dolgozunk, életünk egy részét itt éljük Angyalföldön. Sokat segít ez. Naponta találkozunk olyan emberekkel, akikről jellegzetes figurákat szinte egy- az egyben megmintázhatunk. Azt hiszem nem túlzók, ha azt mondom ilyen például Horváth Sándor Vígh Gusz- távja, vagy Kránitz Lajosnak a Makrában játszott figurája. — A nagy feladatok megoldásához, az igazán szép, tiszta színházi sikerekhez úgy érzem a legfontosabb a jó csapatmunka. Megvan-e ez az Önök színházában? Csak fél éve dolgozom itt, ennek ellenére, ki merem mondani a hangos és egyértelmű igent. Szemes Mari, Horváth Sándor, Bodrogi Gyula, Bánffy György, Sós Lajos egytől egyig régi, megbecsült színházi emberek. Köréjük csoportosulnak az újak, szakmai és emberi támogatást kapva a „nagyoktól” könnyen illeszkedhetnek be a közösségbe. — A József Attiláról nemcsak azt tartják, hogy munkásszínház, hanem azt is, hogy „egyszerű, konzervatív színház”... — Ha én József Attilával együtt azt mondom: „Az igazat mondd, ne csak a valódit”, akkor a színjátszás legfontosabb feladatáról is beszéltem. Meggyőződésem, a művészetben az igaz az, ami egyszerű, nem pedig a csűrt-csavart, a minden áron modernkedő. Mi nem arra vagyunk hivatottak hogy különféle „csinált” ötletekkel elkápráztassuk, sokkoljuk a nézőt — őszintén, egyszerűen, a hétköznapok nyelvét művészire fordítva kívánunk szólni azokhoz, akik látogatásukkal megtisztelnek bennünket. Hogy jó úton járunk, azt nemcsak az igazolja, hogy Budapest egyik legjobban menő színháza a miénk, hanem közönségünk, az angyalföldiek egyedülálló színházszeretete, a kerületiek őszinte ragaszkodása is ... — puskás — ANGYALFÖLD
