Ferencváros, 2007 (17. évfolyam, 1-9. szám)

2007. július / 7. szám

2007. július Sa ját álmaikat álmodják 50 éves a Benkó Dixieland Band A világ egyik legjobb dixielandzenekará­nak tartják, besöpörtek már minden dijat, elismerést, amit itthon és külföldön kap­hattak. Megjelent hetven lemezük, több mint tízezer koncertet adtak a világ min­den táján, amerikai elnökök gratuláltak és mondtak köszönetét nekik. Benkó Sándor öt évtizeddel ezelőtt föltette az életét valami­re, és minden sikerült neki. Nála közvetle­nebb, barátságosabb sztárt nehéz elképzel­ni. A kérdést meg sem várva rögtön a Fe­rencvárosról kezd beszélni.- A Benkó Dixieland Band 1957-ben alakult, s azóta ugyanabban a próbateremben játszunk, most már ötven éve. A Ferencváros, a Török Pál utcai klub az otthonunk. Ez a terem erede­tileg egy Ráday utcai ház udvari lakása volt, amelyet később átalakítottak, és a Török Pál utcára nyitották ki. A szenespince megszünte­tésével és a Pinceszínház kialakításával létre­jött a mai állapot. Mondhatjuk, hogy a mi 1957-es helyfoglalásunkkal tette meg a Fe­rencváros az első lépést ahhoz, hogy kulturá­lis kerületté váljon. 1967-ben itt hoztuk létre a Benkó Dixieland Klubot, amely Európa egyet­len olyan klubja, ahol neves együttes élőben és rendszeresen - szerda esténként - játszik. Itt a saját közönségünk előtt kipróbálhatjuk új szá­mainkat, de ez a kikapcsolódás, a lazítás helye is. A zenekarban poroszos fegyelmet követe­lek, a klubban viszont kicsit elengedhetjük magunkat, itt teljes zenei szabadság uralko­dik. A klubnak neve és rangja van egész Euró­pában, megfordult itt számos világsztár, fellé­pett vagy nyolcvan zenekar, számtalan élő rá­dió- és tévéközvetítés folyt innen. Jönnek ide messze földre szakadt régi barátok, de a kerü­letiek is, hozzák a gyerekeket, esznek egy zsíros kenyeret vöröshagymával, isznak rá egy sört, hallgatják a zenét, jól érzik magukat. A klub az idők során jelentős kulturális csomó­ponttá vált, amire jómagunk és a Ferencváros is büszke.- A ferencvárosi nyári rendezvények sin­csenek Benkóék nélkül.- A nyári játékokon és a Ferenc-napi búcsún mindig ott vagyunk. Megtiszteltetésnek tartom, hogy koncertjeink alatt nyitva vannak a környező házak ablakai, s onnan nem az öklüket rázzák a lakók, hanem tapsolnak nekünk.- Miként az egész világ. Hitte volna ezt tizenhét évesen, amikor a dixielandzenét választotta? Amikor a fiatalok nem klarinétot meg bendzsót vettek a kezükbe, hanem gitárt?- Én klasszikus zenét tanultam, tizennégy évesen beleszerettem a klarinétba, amely ma már szinte testrészemmé vált. Klasszikus ze­nei iskolázottságom ellenére valami mást sze­retettem volna játszani. Annak, aki klasszikus zenét játszik, mások álmait kell megvalósíta­nia, én viszont olyan zenét akartam csinálni, ahol magam alkothatok. És ezt a dixielandze­nében találtam meg. A klarinét adott volt, már akkor nagyon szerettem a hangszeremet. A másik indíttatást egy Armstrong-lemez adta, az „Ambassador Satch”, amely máig Armst­rong életművének egyik legjobb darabja. A lemezt ronggyá koptattuk, minden hangját megtanultuk. Holtig tartó szerelembe estünk.- Kikkel játszott először?- Még középiskolába jártam, amikor már be­vittem a suliba a klarinétot, és elkezdtem fújni az Armstrong-lemez számait. Néhány gyerek­kel, akiknek tetszett ez a zene, összeálltunk. Nagy Jenővel, a bendzsóssal egy iskolába jár­tunk, a szünetekben felült a padra, verte a bendzsót, én fújtam a klarinétot. Hamarosan megkaptuk a Ráday utcai üres lakást, ahol friss csapatunkkal gyakorolhattunk. Termé­szetesen játszottunk rockot is, valójában ve­lünk kezdődött a magyar rock története 1957- ben. Rengetegen jártak hozzánk zenét tanulni, zenekarom tagja lett Benkő Laci, Laux Józsi, Frenreisz Karcsi, Sólymos Tóni, Baronits Ferencváros

Next

/
Thumbnails
Contents