Ferencváros, 2007 (17. évfolyam, 1-9. szám)
2007. április / 4. szám
2007. április „ Pedig én jó anya voltam” Felkavaró bűncselekmény az alapja annak a monodrámának, amelynek március 23-án volt a bemutatója a Pinceszínházban. Egy gyermekgyilkosságért felakasztott fiú anyjának tépelődése és kínlódó válaszkeresése elevenedik meg a színpadon, Pogány Judit hihetetlen mélységekig hatoló alakításában. A művésznővel készült beszélgetésből kiderül, hogy nemcsak mint színészt, hanem mint édesanyát is rettenetesen megrázta a hiteles dokumentumokra épülő tragédia.- Voltak emlékei a mintegy három évtizede történt brutális gyilkosságról?- Nem, nem emlékeztem a bűnügyre. Vajda István, aki a dráma alapját képező riportsorozatot készítette, az újságokban olvasta a hírt a több bűn- cselekményt is elkövető, végül gyerekgyilkos fiatalemberről. Annyira izgatták a miértek, hogy megkereste a fiú környezetét: beszélt a szülőkkel, a kacska kezű testvérével, a volt menyasszonyával, munkatársaival. Az anyával készített interjúkat olyan megrázónak érezte, hogy összeállított belőle egy monológot. Több mint nyolc évvel ezelőtt keresett meg ezzel az anyaggal. Első olvasásra valósággal fejbe vágott az önmarcangoló vallomás. Amikor Gárdos Péter megkeresett, és elmondta, hogy a megújuló Pinceszínházba önálló esteket szeretnének, rögtön eszembe jutott ez a történet. Már csak olyan társat kellett hozzá találnom, aki segít megfejteni ezt a rettenetesen érzékeny monológot. Kaposvárról ismertem Anger Zsoltot, akivel később az Örkény Színházban két produkcióban is kollégák és partnerek lehettünk. Rengeteget beszélgettünk. Kiderült, hogy valószínűleg a közös kaposvári múlt miatt sok mindenről hasonlóan gondolkozunk, közel áll egymáshoz a színházi ízlésünk. Végül, amikor egy mindkettőnk által látott és azonosan értelmezett, nagyon fontos Hamlet-elő- adásról beszélgettünk, akkor döntöttem el, hogy ő az, akit keresek. És ez nagyon jó döntés volt.- Hihetetlen érzelmi energiákat éget el a játék során. Hogyan bírja?- Éppen egy nagyon dús, munkával teli időszakban ért a felkérés, meglehetősen fáradt vagyok. Ám mivel ez az anyag legalább nyolc éve a kezemben van, és hosszú ideje élt bennem a várakozás, hogy egyszer, ha lehetőség nyílik rá, el- játszhassam, nem ért felkészületlenül a feladat. Játszottam már nagyon kemény és fájdalmas szerepeket, mint például Ödön von Horváth Mesél a bécsi erdőjének Mariannja, Beckett Ó azok a szép napokjának Winnie-je vagy a Kurázsi mama Néma Katája. Emlékszem olyan alakításokra, amikor kapaszkodnom kellett, hogy ép ésszel kibírjam. Azért lettem színész, mert gyerekkoromtói kezdve túl sok feszültség van bennem. Azt szoktam mondani, ha a sors nem adta volna meg, hogy színész lehessek, már régen belülről ráznám a rácsot: vagy valamilyen sérülés érte volna a személyiségemet, vagy rossz irányt vett volna az életem. Talán az tart épen, és az ment meg, hogy a színpadon ilyen óriási feszültségeket adhatok ki magamból. Bármilyen kimerült vagyok, amikor megérkezem egy próbára, elkezd hatni az anyag, és egy idő után nem is tudok ellenállni. Nincs szükségem feltöltődésre, mert a megélt hatvankét év alatt olyan sok minden rakódott rám, annyi minden történt velem, hogy ezekből bármikor meríthetek.- Nagyon otthonosan mozog ebben a zöld kredences, zsírosbödönös, lavóros hatvanas-hetvenes évekbeli konyhában, amit a Bodnár Enikő által megkomponált díszlet idéz. Volt valaha köze ilyen közeghez, vagy ez is a profi színész játéka?- Nem a saját életemből vettem példát, inkább minták vannak előttem. Engem megkímélt a sors, hogy a konyhában kelljen tevékenykednem. Volt egy nevelőanyám, Eta, aki már a születésem előtt háztartási alkalmazott volt a szüleimnél. Apám nyolcéves koromban meghalt, édesanyám kórházba került, a bátyámmal ketten maradtunk szülő nélkül. Eta vette kezébe az egész család életét, ő nevelt és gondozott minket, sőt a fiamat is. Ő sok mindenben hasonlított ahhoz az anyához, akit játszom. Nagyon kötődtem hozzá. Tavaly szeptemberben halt meg. Képtelen voltam átnézni, elajándékozni a holmiját, így az mostanáig érintetlenül állt. A próbák előtt azonban keresgélni kezdtem a szobájában, és több mindenét fel is használunk az előadásban. De nemcsak tárgyakról van szó. Játszottam már életemben nagyon egyszerű asszonyt, akkor is sokat töltekeztem Etából: mozdulatokat, gesztusokat, ahogy pletykál. Amit ott nem használtam el az emlékeimből - a szokásainak és rezdüléseinek számomra szimpatikusabb, melegebb részét -, ebben a szerepemben tudom alkalmazni. Bármilyen csúnyán hangzik: az ember ezen a pályán használja az emlékeit és a környezetében tapasztalt mintákat. Fiatalabb koromban édesanyámból építkeztem. A fényképekről a fej- és nyaktartásait másoltam le, utánoztam, ahogy ült, rágyújtott. Mindent elloptam tőle, amit csak lehetett, még az idegrendszerét, a betegségét, ideg-összeroppanását is, például A vágy villamosában. Most pedig elég Etát látnom magam előtt, és azt gondolnom, én ő vagyok. Úgy nyúlok a fiókhoz, a késhez, ahogy ő tette. Az volt az élethivatása, hogy minket ellátott. A színpadi anya, bármilyen egyszerű, primitív ember, minden porcikájával a családjáért küzdött. Mégis megtörtént a baj. Igaz, talán kapunk egy utalást a fiútól a tragédia gyökerére, hiszen írt egy drámát, amelyben a maga módján megfogalmazza, hogy a szülei bizonyos kérdésekre nem adták meg a választ, és inkább csak az anyagi hátteret biztosították számára. Ez pedig kevésnek bizonyult.- Nemcsak a darabban, hanem a valóságban is van egy fia. Édesanyaként is megérintette a történet? Hiába nincs semmi köze az én valódi anyaságomnak ehhez a szerephez, mégis folyton felbukkan bennem is a kérdés: vajon mit csináltam jól, és mit rosszul. Pedig az én fiam, aki nyáron már harmincöt éves lesz, boldog és sikeres. A darabbéli anyának a kétségbeesett kutakodása, ahogy próbálja megérteni, megfejteni gyerekének feldolgozhatatlan tetteit, bennem is felébreszti a kételyeket. Bár valójában ez az egész történet nagyon távol van tőlem, mégis léteznek érintkezési pontok. Az egész monológon végigvonul a kétségbeesett kétkedés, védekezés és az a kín, hogy a miértekre, a titokra végül sem kapunk választ. Nincs esély a megnyugvásra. Szeretném, ha az előadás nemcsak egy egyedi esetről szólna, hanem az egyetemes anyai féltés is kicsengene belőle. Orbán Agnes - Fotó: Steiner Gábor
