Ferencváros, 2006 (16. évfolyam, 1-12. szám)
2006. március / 3. szám
Ferencvárosi séták - A Boráros tér Ha nem lennék lokálpatrióta, akkor azt mondanám: íme, Pest öt legrondább terének egyike. De mivel lokálpatrióta vagyok, és a Ferencváros szerelmese, inkább azt mondom: menjünk tovább. A Boráros tér ugyanis nemigen való másra, mint továbbmenni innen. Arra azonban nagyon. Mind a négy égtáj felé elindulhatunk innen: északra végig a Duna mentén a „pano- rámajárattal”, a 2-es villamossal, délre pedig meg sem állunk Csepelig. Kelet felé végigvilla- mosozhatunk a Nagykörúton, ha pedig nyugatra vágyunk, a Petőfi hídon Lágymányosra jutunk. A Boráros teret senki sem kerülheti el, a városlakó előbb-utóbb belebotlik. Azelőtt Holz Platz (Fa tér) volt a neve, s itt, a Rákos-árok torkolatánál vízimalmok sorakoztak. A nagy változások ezen a környéken is a 19. század utolsó harmadában és a századfordulón indultak el. A huszadik század elejére a tér a főváros egyik legnagyobb forgalmú közlekedési csomópontja lett. Végleg kettévágta a Soroksári utat, amelynek rövid szakaszát kegyesen elbocsátotta, és átengedte a belvárosnak, hogy ott Ráday utca néven folytassa dicsőséges útját. Ma már csak a figyelmes térképolvasó látja, hogy a Soroksári út természetes folytatása nem a Duna- parti Közraktár utca, hanem a városba vezető Ráday. A század elején viharos gyorsasággal kialakult villamosközlekedés egyik nagy csomópontja lett a Kálvin tér mellett. Bonyolult és mesterien megtervezett végállomási hurok épült ki, ahonnan visszafordulhattak a körúton, a Duna-parton, a Lónyay és a Mester utcában közlekedő villamosok. Mivel a Petőfi híd csak 1933-ban készült el, a 6-os villamosok is itt kanyarodtak vissza, később pedig a 66-os villamos járt át a hídon a Móricz Zsigmond körtérre. A hurokrendszert csak a felrobbantott híd újjáépítése után (1952) szüntették meg végleg. 1951-ben megindult a HÉV a Boráros tér és Csepel között. (Az első budapesti HÉV-vonal is a Ferencvárosban épült a Közvágóhíd-Soroksár-útvonalon 1887-ben.) Talán kevesen tudják, hogy a hely nevének csak közvetve van köze a tér közepén álló Boráru-s szoborhoz. Az egykori Fa tér ugyanis immár több mint százharminc éve egy kiváló pesti polgárnak, Boráros Jánosnak az emlékét őrzi. (Emléktáblája a 4. sz. házon látható.) Boráros a 18. század második felében élt (1756-ban anyakönyvezték), annak a nemzedéknek tevékeny és tehetséges tagjaként, amely megkezdte Pest városának felépítését. A kiváló képességű fiatalembert már húszévesen, 1775-ben a városi tanács külső tagjának választották, tíz év múlva pedig már a belső tanács tagja. Jogi egyetemet végzett, több nyelven beszélt, kiválóan tárgyalt a város érdekében, ezért újra és újra beválasztották a tanácsba. 1803-tól négy évig, majd 1827től két évig volt Pest polgármestere. Tagja volt a 19. század elején József nádor vezetésével megalakult Szépítő Bizottmánynak, amelynek véleménye és engedélye nélkül nem lehetett bontani és építeni a városban. Boráros nevéhez fűződik a Városliget kialakítása és fejlesztése is. Az ő tanácsosi ideje alatt került napvilágra a híres nagyszentmiklósi aranykincs, és Boráros mindent elkövetett, hogy a lelet Pesten maradjon - hiába, Bécsbe került. Varga Imre a nagyszentmiklósi kincs egyik bikafejes ivóedényének alakjáról formázta a Borárust. így függ össze a szobor és a tér névadója, de bort itt sosem árultak, a tér 1875 óta ennek a kiváló férfiúnak az emlékét őrzi. Névadójához méltóan hasznos és szorgalmas tér ez. Nem hivalkodik, csak csendben szolgál. Itt a nap minden szakában hömpölyög a tömeg, megállni nincs sem idő, sem ok, ki-ki siet úti célja felé. Olyan, mint egy négy égtáj felé nyitott kapu. Nincs itt semmi látnivaló, eltűnt a tér északi feléről a híres Elevátor is, amelynek hajdan csodájára járt a fél világ, emlékét következő sétánkon idézzük majd föl. A déli oldalon néhány éve emelt Duna-ház mint egy derékba tört hatalmas óceánjáró szívesen betolná a teret a belvárosba, hasztalan. A merész vonalú ház inkább déli irányban ad új lendületet a Duna-partnak. A Boráros tér pedig marad a senki földje, igazi átjáróház. Másoknak. De mi, ferencvárosi lokálpatrióták, ha megállunk odafönt a hídon, s míg a hatosra várunk, szeretettel nézünk le az alant elterülő, örökké nyüzsgő térre. Amely szürke, unalmas és hideg, de a miénk. Ferenci Zsuzsa A levél írásáról 2 Folytatom az elmélkedést a levél írásáról, vagyis áttételesen napjaink problémájáról, a kommunikációról két ember között. Gondolataink pontos kifejezése a megértés első feltétele. Ám a második feltétel, a hogyan, sokszor fontosabb, mint az első. Azt mondják, a stílus maga az ember. A forrásom most is az 1869-ben - Heckenast Gusztáv által - kiadott Legújabb házi titkár. Ha ismeretlennek írunk, azon legyünk, hogy a kedvetlen benyomásokat eloszlassuk: mentegessük levelünk kezdetén bátorságunkat, hogy mint ismeretlenek írunk, hozzuk elő, hogy ezen tárgyban senkitől jobb tanácsot, senkitől alaposabb oktatást, utasítást nem várhatunk. Az olvasónak rokonival s barátival való ismeretségünk, egy haza, hasonló tisztség, oly tárgyak melyek említését ezen esetben hasznunkra fordíthatjuk. Szóval ne hagyjunk semmit el, mi által másnak hajlandóságát megnyerni reményijük, és habár hozzánk hasonló egyénnek írunk is, azért azt a legnagyobb figyelemmel, előzékenységgel és szerénységgel tegyük. Illetlen volna a mondottak említése azon személynek írott levelünkben, kinél valamiért esedezünk. Elég itt bátorságunkat mentegetni, kérelmünket egyszerűen, de világosan előterjeszteni, s az olvasót hálánkról előre bizonyossá tenni. Ha elöljáróinknak írunk, mindig azon viszonyt s különbséget kell szem előtt tartanunk, mely közöttük és közöttünk fennáll. Főbbekhez intézendő levelekben az udvari kifejezéseket ne halmozzuk, hanem világosan s szerényen adjuk elő dolgunkat. Nagy kegyességökben való különös bizodalmunk, fényes elmetehetségeikről való nagy vélekedésünk, s hasonló indokok említése nem lesz sikertelen. Némely nagyoknál azon környűállás előhozása, hogy jószágaikban volt szerencsénk születni, nagy hasznunkra szolgálhat. Amidőn írunk, azt képzeljük, hogy személyesen beszélünk a levél olvasójával, ha tehát annak véralkatát, s jellemét ismerjük, ezek szabjanak rendet, amennyiben lehet írásunk módjának. Az enyelgő levél csak vidám kedvű embernek tetszhetik, az elfoglaltnak röviden, a komolynak és korosnak méltósággal s untató szószaporítás nélkül írjunk. A szomorúnak, szenvedőnek szerencsés esetekről, vígságokról említést ne tegyünk. Nagy tekintetű ismerőseink iránt jelentsük ki tiszteletünket, de földig ne alázzuk magunkat, s a levelet hízelkedéssel ne tetézzük. Azonban ezek elhagyása a hiú s kevély embereknél nem volna célirányos, mert ezek kedvelik alázatosságunkat, s örömest olvassák öndicséretöket, mi okból megkívántatik, hogy ezekből ügyesen csepegtessünk valamit a nekik küldendő levelekbe. Knox Ferencváros 2006. március
