Ferencváros, 2005 (15. évfolyam, 1-12. szám)
2005. április / 4. szám
Valami nagy, áldott szél röpítette őt ebbe a „pesti, csatakos külvárosba”. Fiút hozott a „kártyás munkásnak”, „fejkendőbe kötözött gondot” „a szép, ifjú mosóasszonynak”. Az örök külváros, melynek nevét később egyetlen versében sem írja le, de amelynek súlyos emléke egész életét, költészetét végigkíséri, a Ferencváros. Minden gyár, kémény, teherpályaudvar, omló vakolat, minden külvárosi éjszaka a ferencvárosi gyerekkor emléke. Itt, a Gát utca 3. számú házban „iktatták be az alkotmányba” száz évvel ezelőtt József Attilát. Nehéz sors jutott osztályrészéül. Ez a Gát utcai kis szoba-konyha volt jószerivel a család egyetlen lakásnak nevezhető otthona a Ferencvárosban. Miután az apa 1908-ban elhagyta őket, a mama és három gyereke még mélyebb nyomorba süllyedt. Ettől fogva állandóan költözködnek, alig van olyan utca a Középső- Ferencvárosban, ahol ne töltöttek volna el néhány hónapot valami menedékhelyszerű szálláson, sötét, fűtetlen kamrában. Ötéves volt, amikor Öcsödre került nevelőszülőkhöz. A külvárosi nyomor mellett ez a számkivetettség lett másik meghatározó élménye. „Öcsödön rossz volt, kellett volna két kis ló... kis eke kis ház, kis kutya, kis csikó, kis kasza, kis búza - minden arányosan hozzám...” Két év után tért vissza Pestre, a Mester utca 67.-be íratták elemi iskolába, s itt élt a kerületben tizenöt éves koráig, a mama haláláig. Akkor sógora, Jolán (majd később Etus) félje, Makai Ödön lakásába költözött, innen sodorta aztán tovább az élet a bala- tonszárszói állomásig. Mennyi vonat dübörgőit az életén is keresztül! („Fát és szenet loptam a Ferencvárosi pályaudvarról...”) Mennyi rettegés, szégyen, mennyi fájdalom gyűlt össze ebben a kisgyerekben ott a sínek mellett, meg hazafelé igyekezvén súlyos, titkos terhével („menekülnék, hasáb a vállamon”)! Még húsz év múlva is bel- eremeg az emlékébe: „A teherpályaudvaron / úgy lapultam a fa tövéhez, / mint egy darab csönd; szürke gyom / ért számhoz, nyers, különös-édes. / Holtan lestem az őrt, mit érez, / s a hallgatag vagonokon / árnyát, mely ráugrott a fényes, / harmatos szénre konokon.” (Eszmélet, 1934) Állok a Ferencvárosi pályaudvar remegő hídján (az imént robogott el az expressz), alattam tehervonatok pihennek az ünnepi délutánban némán, komolyan, hátukon hatalmas olajtartályok. Ölelésükben megbúvók pár nyitott kocsi, rajtuk, mint óriás fogpiszkálók, katonás rendben hevernek egymáson az egyformára szabott farönkök. Akkor háború volt, nappal katonák indultak innen a frontra, éjjel őrök vigyázták a szenet, amivel a mozdonyokat fűtötték. Most tavaszi nap süt, a kocsik mellett néhány férfi, talán az őrök, nevetgélnek. Lányokról beszélhetnek, vagy az előző napi focimeccsről. Nem látom a fát, mely alatt az a kisgyerek lapult, nem érzem a félelmét. De a híd, ahol állok, a másik irányban még most is a szegénységbe vezet. „Vizet árultam a Világ moziban...” A mozgókép ekkor már a legnépszerűbb szórakozások közé tartozott. A tízes években csaknem száz mozi működött a fővárosban, Ásta Niel- senért és Waldemar Psylanderért rajongott a pesti nép, s megindult a magyar filmgyártás is. A kor legnagyobb színészeit láthatták viszont a filmvásznon: Törzs Jenőt, Beregi Oszkárt, Csortos Gyulát, Bajor Gizit, de még Blaha Lujzát és Jászai Marit is. Eleinte kávéházakat, mulatókat, kis revüszínházakat alakítottak át vetítőteremmé, majd megkezdődött a moziépítés is. A Világ mozi, ahol József Attila vizet árult, a Mester és Haller utca sarkán állt (Haller u. 51.), ma fodrászüzlet van a helyén. Mint a többi, ez is szellőztethetetlen, fülledt helyiség lehetett, ahol a szünetekben, mialatt a gépész a tekercseket cserélte, illatosító permetet fújtak az áporodott levegőbe; gyerekek jártak körbe nagy tálcákkal, vizet és frissítőket kínálva. Megalázó lehetett ez is a gyermek számára, de itt legalább meleg volt, s félnie, cipelnie sem kellett. Cipelhetett viszont eleget a vásárcsarnokból, megpakolt kosarakat, cek- kereket puccos nagyságák és jószívű, papucsos kis cselédlányok után. Szomorú sétánk is itt, a csarnok forgatagában ér véget. Lassan elhal a kofák kiáltozása, a síneken gördülő (még a csarnokban is vonatot látott!) áruszállító kocsik nehézkes dübörgése. Az „ucca és a föld fia” talán megpihenhet végre. József Attila költészete itt, a külvárosban született meg, s innen ért föl a csillagokig. Ahol most tiszteletére ünnepi díszbe öltözik a Tejút, a seregek ura meggyújtja az égi tortán a gyertyákat, és a földig hajol a kis ferencvárosi proletárfiú előtt. Ferenci Zsuzsa 2005. április
