Ferencváros, 2004 (14. évfolyam, 1-12. szám)
2004. február / 2. szám
A tisztáson a gazda lekaszálta a füvet. Friss szénaillattal telt meg a levegő. Az erdő szélén, a vadcseresznyefán vidám madarak trilláztak, a szarka szokásos reggeli tornáját végezte, a vén bagoly odúja előtt hunyorgott. A rét másik szélén, a csörgedező patak mellett, hatalmas páfrányok szomszédságában sudár fenyőfa állt. Lábánál, a tűlevelek közül gombafejek törtek elő, mintha az életet adó napfényt keresnék. Apró bogarak, hangyák megszámlálhatatlan csoportja végezte szorgalmasan napi teendőjét. A karcsú, magas fenyő, sok toboz „mamája” lágyan hajladozott a szellőben, a „gyerekek” vígan sütkéreztek a napfényben. Volt köztük egy különösen virgonc, akit nagyon gyakran kellett fegyelmezni. Csintalan volt, de bátor. Az óvó szavak nem hatottak rá. Érezte anyja szeretetét, s élvezte pikkelyeinek csillogását. A játék hevében nem figyelt fel a vihart jelző, megélénkülő szélre, a zajra, amely a természet csendjét felváltotta. Önfeledten ringott tovább az egyre erősödő szélben. Testvérei biztonságosan megkapaszkodtak, de ő lepottyant a földre. Közben megeredt az eső, villámlott, dörgött az ég, a néma csendet morajlás, csattanás, égszakadás váltotta fel. A kis patak, zúgó, habos, gyors folyammá nőtt a hegyről lerohanó ártól. Ebbe a patakba sodorta a szél, és vitte-vitte magával. Hánykolódott a toboz a mind jobban szélesedő patakban, végül egy folyóba került. Az a sok szeméttől piszkosan hömpölyögve örvénylett. Gyümölcshéj, forgács, üres konzervdobozok társaságában dobálta a víz ide-oda a védtelen tobozt, mígnem egy haragos hullám partra nem vetette. Fáradtan, aléltan ért partot, és nyomban elaludt. Másnap madárdalra ébredt. A felhők eloszlottak, az ég kitisztult. Ismeretlen volt a vidék. Nem látta fenyőmamáját, szeretett testvéreit, a zöld rétet. A páfrányok is eltűntek. Ó, aki mindig fentről látott mindent, most a földön hevert. Viszontagságai azonban nem értek véget. Nemsokára vidám gyermekcsapat haladt el mellette. Egyikük felvette, majd fölre dobta, és belerúgott. Úgy játszott vele, mintha labdát rugdosna. Barátja kérte, ne bántsa, inkább adja neki, kap cserébe egy színes üveggolyót. Az alku megköttetett. Pisti hazavitte, megtisztította a rárakódott piszoktól, majd egy vattával bélelt dobozba tette. Fiókjában, kedvenc tárgyai között tartotta. Eltelt a nyár, az ősz, közeledett a tél. Éjszaka friss hó esett, fehérbe öltöztette a háztetőket, kerteket, fákat. A táj olyan lett, mint egy megelevenedett karácsonyi képeslap. Egy nemzetközi felmérés szerint a magyar gyerekek közül csak nagyon kevesen tudnak angolul és németül társalogni. Ennek okát én egyebek mellett abban látom, hogy nekünk a magyarul folytatott társalgást is nehéz megtanulnunk, íme, néhány példa szemléltetésül. Hogyan kell újabb kori magyarul kifejeznem azt, hogy szégyenletesen rossz a tanulmányi eredményem? így: „A tanulmányi eredményem nem úgy alakult, ahogy szerettem volna.” Vagy közölni akarom a szomszéd nénivel, hogy a póráz és szájkosár nélkül szaladgáló kutyája nem rémisztgeti többé a pici gyerekeket, mert egy autó agyongázolta. Nos, ezt a lesújtó hírt a nyelvhasználatban elterjedt újabb kori szokásnak megfelelően így illik kezdeni: „Nem igazán tetszik majd örülni annak, amit mondani fogok.” Ugyanis azt, hogy „egyáltalán nem”, ma már úgy kell kifejezni, hogy „nem igazán”. Mondhatom-e valamire azt, hogy rossz, hasznavehetetlen, ócska, hitvány? Pisti édesanyjával együtt készülődött az ünnepre. Volt sok ajándék, meglepetés, ünnepi hangulat. Pisti átadta édesanyjának a tobozt, melyet arany szalaggal átkötve akasztottak a legfelső ágra, hogy mindenki lássa. Örömkönnyeit nem vették észre, pedig hálás volt új gazdájának, mert a fa, amelyet díszített, nagyon hasonlított a „mamájára”, és a régi otthon emlékezetét hozta vissza. Borbély Júlia Mondhatom, de csak így „nem a legjobb.” Ha netán nyilatkoznom kell, vagy csak műveltül akarok beszélni, akkor minden mondatomat ezzel az üde fordulattal illik kezdenem: „Azt gondolom, hogy...” Hiszen ezt ismételgetik a felnőttek is. Azok is, akik abban bíznak, hogy majdcsak támad valami gondolatuk, amíg végigmondják, hogy „azt gondolom, hogy”, meg azok is, akik e néhány teljesen fölösleges szónak az ismételgetésével próbálnak intellektuális színezetet adni a gondolatközlésüknek. Tegyük fel, hogy kérdésekre kell válaszolnom. Ha eléggé igazodni akarok a divathoz, akkor bizony minden feleletemet így kezdem: „Az az igazság, hogy...” Pláne így kell kezdenem, ha nem az igazat akarom mondani. Ha mármost valaki azt kérdezné tőlem, hogy okosnak tartom-e önmagamat, meggyőzően így válaszolhatnék: „Az az igazság, hogy nagyon.” Cseri Anikó Tünde Vörösmarty Mihály Ált. Isk., 6. b. 15 Ferencváros — b beeebí ÍGY BESZÉLÜNK
