Ferencváros, 2004 (14. évfolyam, 1-12. szám)
2004. július / 7. szám
A Madách Színház közel ezer férőhelyes nézőtere megtelt az idei pedagógusnapon. A kerületben dolgozó, kiemelkedő munkát végző tanárok először díjakat vehettek át, majd díszelőadás keretében megtekintették Webber Az operaház fantomja című musicaljét. A színház máskor szigorú jegyszedői, amikor elvették az érkezőktől a jegyeket - mert ezen a napon szinte mindegyik néző tanárnő és tanár volt -, arcuk mosolygós volt, úgy kísérték a keresett sorhoz. Egyszer, talán nem is olyan rég, ők is ültek az iskolapadban, kaptak egy-egy jó szót vagy egy életre szóló útravalót. Kováts-Megyesi Adám, a Ferencvárosi Önkormányzat Oktatási és Sportirodájának vezetője szólt először a megjelentekhez, majd Paál Kálmán alpolgármester, aki Gegesy Ferenc polgármesterrel együtt átadta az okleveleket, emlékérmeket. Idén hat kiváló pedagógus vehette át az elismeréseket. Cserép Mária, az Erkel utcai „Kicsi Bocs” óvoda vezetője a Pedagógus Emlékérem birtokosa.- Óvodánk 1902-ben nyílt meg, két csoportban mintegy ötven gyermekkel. Akkoriban lehetett kérni fél, illetve egész napos ellátást, az uzsonnáról pedig a gyermekek szüleinek kellett gondoskodni. Ma hat csoportban 127 gyermekről gondoskodunk naponta, és saját konyhánk van. Óvodánkra azt szokták mondani: családias. Talán azért, mert 38-40 négyzetméteres termeink első látásra kicsinek tűnnek, de kollégáimmal igyekszünk minél hangulatosabbra varázsolni a kicsik szobáit. Harminckét éve vagyok a pályán, harminc éve dolgozom a kerületben. Tizennégy éve mint vezető. Nem akartam első ember lenni, de a kollégák biztatására megpályáztam és elnyertem e megtisztelő státust. Ma nehezebb vezetőnek lenni, mint amikor elkezdtem. Más feladatok vannak, a világ rohan, vele kell loholni úgy, hogy a mindennapi problémákból a gyerekek ne lássanak semmit. Az óvoda ma már önállóan gazdálkodik, de biztosítani kell a nevelést és a tanügyigazgatás elvárásait is. Mindebbe bele kellett tanulni, nem szép lassan, hanem igen hirtelen. Létrehoztunk egy alapítványt, az adakozók segíteni tudnak az intézményen, s a bevételből évente háromszor vidékre visszük a gyerekeket, hogy ismerkedjenek a természettel, lássanak élő lovat, tehenet, fecskét, gólyát, napraforgót, pipacsot, hogy ne csak a televízión keresztül. Minderre szükség van. A mai belváros óvodásai be vannak zárva a falak közé, a tv és a számítógép nyújtotta világba. Minden februárban „medve”-napot tartunk itt, az Erkel utcában. Ilyenkor a ráérő szülők együtt múlatják az időt a kicsikkel, megismerik egymást, az óvónőket és a dadusokat és a többi gyereket. Mire vagyok a legbüszkébb? Ha egy szülő azt mondja, örül, hogy ide járhat a kisfia, kislánya, vagy ha a kolléga azt mondja, örül, hogy együtt dolgozunk. * Németh Zoltánné a ferencvárosi Adám Jenő Zeneiskola pedagógusa is a Pedagógus Emlékérmet vehette át. Az iskola folyosóján egy plakát: „A zene teszi az embert”.- A zene szépíti, finomítja, megnyugtatja a lelket. Más világba repít, PEDAGÓGUSNAPON gyakorlóját éppúgy, mint hallgatóját. Amikor az ember játszik, vagy hallgatja a zenét, nem kell törődnie a napi csip-csup problémákkal. Amikor a pedagógus ezt látja maga körül, örömmel telik meg a szíve. Hiszen ez a zenetanulás célja. Persze a sikerekhez sok-sok kitartásra, gyakorlásra, gyakran könnyekre van szükség. Talán nem mindegyik zenetanár életében adatik meg, hogy kiemelkedő tehetség kerüljön a keze alá. Hozzám jelentkezett egy kislány, Kovács Barbara, akivel nagyon fiatalon elkezdtem foglalkozni, mindössze négyéves volt akkor. Az első siker a 2003- as Fővárosi Négykezes Zongoraversenyen ért bennünket. Itt tanár-diák kategóriában indultunk, s nívódíjat kaptunk. Ugyancsak ezzel az elismeréssel jutalmazták közös munkánkat a balassagyarmati VI. Országos Zeneiskolai Zongora Négykezes és Kétzongorás Versenyen. Igazából nem zongoratanárnak készültem, ám zeneakadémiai éveim alatt az élet úgy hozta, hogy pénzt kellett keresnem, ezért tanítást vállaltam. Megszerettem, s idestova 28 éve tanítok itt, a Ferencvárosban. * A Ferencvárosi Önkormányzat Oktatási és Sportbizottsága oklevélben részesítette Csemavayné Stolz Zsuzsannát, aki 1980-ban kezdett tanítani a József Attila-lakótelepen. A kitüntetettből optimizmus és vidámság sugárzik, kreatív ötleteinek megvalósítását rendkívüli kézügyessége is segíti, s dekorációi egyaránt szolgálják az esztétikát és a tananyag magyarázatát.- Ha már papírral kell foglalkoznunk, legyen belőle játék. Most betűket vágtunk, színeztünk. majd föllógattuk a plafonra, így díszítjük a tantermet. Mindig tanítónő szerettem volna lenni, óvodáskoromban is iskolást játszottam. Talán azért, mert édesanyám is tanított. Egy szigorú, de igazságos igazgató irányítása mellett kezdtem el pályafutásomat. Pontosságra, kötelesség- és hivatástudatra nevelt bennünket mint kezdő tanítónőket, tanítókat. Ma 27 gyerek jár az osztályunkba. Kolléganőmmel, Fazakasné Líviával igazgatjuk a gyermekek itteni életét. Az én életemnek két párja van. Az egyik a férjem, a másik a kolléganőm. Húsz éve dolgozunk együtt, van, hogy minden összebeszélés nélkül egyforma színű ruhában érkezünk reggel az iskolába. Egyformán gondolkodunk, nézzük a világot. A gyerekek? Megváltoztak. Ma mások az értékek, mint tíz vagy húsz évvel ezelőtt. Egyre nagyobb felelősség hárul a pedagógusokra, mert a szülőknek egyre többet kell dolgozniuk. Amiben tudunk, segítünk, de egy tanár sosem tudja pótolni az anyukát, apukát. Ha valamit nem hoz a kisdiák, pótoljuk; az erdei iskolában este tőlünk kapják a jóéjtpuszit. Ezekből a kapcsolatokból aztán sokszor évtizedekre szóló barátság alakul ki. Akad olyan volt diákom, aki 25 éve jár hozzám beszélgetni.
