Ferencváros, 2002 (12. évfolyam, 1-12. szám)
2002. január / 13. szám (1. szám)
Háttér MESTERKURZUS A STAR CAFE-BAN Bereményi Géza, a „sokműfajú" ember A november óta tartó sorozat, melyet Martini Katalin szervező indított el az Olvasás Éve jegyében, december 20-án a Bereményi Géza író-rendezővel folytatott beszélgetéssel zárult. Orbán György, a Balassa Kiadó kereskedelmi igazgatója, aki a beszélgetések egy részét vezette, elmondta, hogy a Kossuth-díjas szerzőket felvonultató rendezvényt folytatni szeretnék egy tavaszi évaddal is, ahol többek közt Szabó Magdával, Bella Istvánnal is találkozhatna a közönség. A sorozat célja a kultúra, az olvasás szeretetének terjesztése, a kortárs, élő magyar irodalom kiválóságainak „testközelbe” hozatala, kötetlen beszélgetések formájában. mezsu A közönség nagy része kerületi, környékbeli ember, aki az első alkalom óta kíséri figyelemmel a sorozatot. A kávézó pincéjében levő hangulatos különteremben kávé, üdítő és aprósütemény fogadja a betérő vendégeket. Orbán György első kérdése azt firtatja, hogyan találkozott Bereményi Géza az irodalommal, mi indította el a pályáján:- Én négyéves korom óta olvasó ember vagyok. Ami a háznál volt, mindent elolvastam, elsősorban ifjúsági könyveket, de ettől kezdve elemi iskolában, gimnáziumban, még az utcán járva is állandóan olvastam. Ez volt az első jele annak, hogy én „könyves ember” leszek, úgy látszik, erre voltam predesztinálva. Jobban mondva, talán inkább csak voltam „könyves”, ami nem azt jelenti, hogy nem olvasok, csak azt, hogy nem szépirodalmat veszek a kezembe, hanem inkább szakirodalmat, mostanában például szívesen olvasgatok régészeti tárgyú könyveket. Mint író, először ötödik-hatodikos koromban tűntem fel az irodalom órákon, ahol egyik tanárom rendszeresen nagyon jónak értékelte a fogalmazványaimat, mondhatni, a „kedvenc Írója” lettem. Aztán jött egy másik tanár, aki már hallott róla, hogy én vagyok az osztály legjobb fogalmazója, és amikor feladta a házi feladatot, én nagyon igyekeztem, hogy olyat írjak, amivel őt is meggyőzöm. Sajnos az írásom mélységes undort váltott ki belőle, és undorát kifejezendő két ujjal lebegtetve a füzetemet azt mondta: „Egyik társatok modoros, körmönfont, össze-vissza fogalmazványt adott be, holott egy írásnak célszerűnek, egyszerűnek, világosnak kell lennie.” Egyértelmű volt, hogy az én trónfosztásom történt meg abban a pillanatban. Attól kezdve nem vettem komolyan ezeket a feladatokat, trehányul, unottan, tömören fogalmazva odavetettem, amit kellett. Ez megfelelt a tanárnak. Egy dolgot megtanultam belőle: ha az ember leír valamit, és azt megmutatja másoknak, akkor érzelmeket, indulatokat vált ki az emberekből, és különböző véleményeket.- Mikor kezdett el valóban írni?- Elsős gimnazista koromban megjelent egy versem az iskolaújságban. Az, hogy az írással foglalkozzam, mindig is ott lebegett a szemem előtt, de ami a kezdő lökést megadta, az egy egyetemi évfolyam- társammal folytatott beszélgetés volt. O megmutatta néhány novelláját, és megkérdezte, hogy én írok-e. Természetesen azt hazudtam, hogy igen. Néhány nap alatt kellett tehát megimom az első novelláimat, és bemutatnom a barátomnak. Ez olyan jól sikerült, hogy miután elolvasta őket, azonnal elvitt engem egy társaságba, ahol csupa olyan fiatalok voltak, akik mind írtak. Ez életem egyik legfontosabb pillanata volt. Megismertem azt a „vonatkoztatási csoportot”, azokat az embereket, akik máig végigkísérik az életemet. Van aki külföldön él, alig látom, mégis, ha életemben nehéz döntéshelyzetbe kerülök, akkor arra gondolok, „vajon ő mit szólna hozzá, mit mondana erre”. Vonatkoztatom a dolgaimat rájuk, mindent viszonyítok hozzájuk, holott már régen nem találkozom velük, sőt, van, aki már nem is él. Gondoljanak bele, talán az önök életében is van ilyen csoport vagy vannak ilyen emberek! Ez a csoport a hatvanas években alakult, irodalmi szempontból igen fontos szerepet töltött be az akkori társadalomban és az én életemben is. Visszatérve tehát a kérdésre, számomra az írás a barátokkal való kapcsolatot jelentette. Aztán történt valami az életemben. Huszonéves fiatalemberként egy szerelmi szakítás olyan lelkiállapotba hozott, hogy teljesen beszűkültem, és semmi mással nem tudtam foglalkozni, csak a bánatommal. Viszont írtam, és ez a bánat olyan érzéseket indított el bennem, amitől az írásaim jobbak lettek. Ezt nem én mondtam ki, de én is éreztem. Ekkor jelent meg az első no- velláskötetem is, huszonhárom évesen. Most már tudom, hogy terápiás célja is van az írásnak, akkor engem meggyógyított. És barátokat szereztem, de ezt már az előbb mondtam.- Egy sikeres ember számára az ismertség nagy tőke. Bereményi Géza íróként tűnt fel, aztán rendezett, forgatókönyvet írt, és mostanában inkább ez utóbbi műfajokban ismerik. Van-e Bereményi Gézának igazi műfaja?- Én egy sokműfajú ember vagyok. írok prózát, írok dalszöveget, forgatókönyvet, színdarabot, rendezek színdarabot, filmet. Amikor elkezdtem, még kevesen csinálták, de azt látom, hogy egyre többen működnek több műfajban, ma már ez nem meglepő. A rossz benne az, hogy én például mindenkinek gyanús vagyok: az írók szerint nem vagyok igazi író, mert dalszöveget is írok, rendezek is, a filmeseknél azért vagyok gyanús, mert írással is foglalkozom. Pedig nálam csak arról van szó, hogy témák szerint haladok. Ha egy téma megtalál, illetve én megtalálok egy témát, akkor azt szeretem végigvinni. A téma szerves anyag, ami bennem dolgozik, és én adom ki magamnak a feladatot. Független és szabad ember vagyok, és ha van is téma, amit más talál ki, azt is csak azért csinálom meg, mert engem is foglalkoztat. A függetlenség és a szabadság két olyan fontos dolog az életemben, amihez ragaszkodók, ez az én rögeszmém.- A versírás nem foglalkoztatta a dalszövegek írásán kívül?- Nem. Én epikus ember vagyok. A vers csak akkor érdekelt, amikor meghallottam Cseh Tamás dallamait, és elindult bennem valami ritmus, és előhívta a szövegeket. A ritmus engem nem üldöz, mint a költőt. Az viszont igaz, hogy a prózának is van ritmusa, és nekem is van olyan írásom, amelynek először a ritmusa született meg. Vannak térbeli és időbeli művészetek. A szobor térbeli alkotás, bemegyek a múzeumba, megnézem, ott van, kitölti a teret. Az írás időbeli, engem az érdekel, hogy múlik az idő egy dalban, milyen lesz a drámai idő egy filmben. Folytatás a 22. oldalon Ferencváros! 21 2002. január
