Ferencváros, 2002 (12. évfolyam, 1-12. szám)
2002. január / 13. szám (1. szám)
2002. január H áttér Folytatás a 21. oldalról Valaminek az elmesélése az én kulcsszavam, és bármennyire is megváltozott a világ, és azt mondják, hogy a nagy nar- ratíváknak befellegzett, én ragaszkodom az epikához, ahhoz hogy valaminek van eleje és vége, és közben történik valami. Ezt mondom én el, ez érdekel, mert én epikus ember vagyok, és sok hűtlenségem közt ehhez hű maradtam mindvégig. A filmben is csak megírt vagy meg nem irt regényeimet filmesítem meg.- Hogy kezdődött a filmmel való kapcsolata?- Minden egyszerre jött. 1970-ben jelent meg az első novelláskötetem, nem sokkal később, még csak 24 éves voltam, amikor egy rendező, aki olvasta a novelláimat, megkért, hogy íijak egy forgató- könyvet. Abban az évben ismerkedtem meg Cseh Tamással, találkoztam egy amatőr társulattal, amelynek darabokat kezdtem el imi, tehát minden egy mágikus évben történt. Azóta ugyanazt csinálom, írok, rendezek. Még adósa vagyok egy-két műfajnak, de erről most nem akarok bővebben beszélni. A forgatókönyvírás közben ismerkedtem meg a rendezéssel, mert tanúja voltam annak a folyamatnak, hogy az én írásom, hogyan valósul meg a vásznon. Ez volt az én főiskolám, mások rendezése közben tanultam meg rendezni. Ehhez az is kellett persze, hogy elégedetlen legyek azzal, ahogy mások csinálják. Első filmem, a Tanítványok, szerencsésen sikerült. Persze az is igaz, hogy egy jó filmet viszonylag könnyű csinálni, a másodiknál derül ki, hogy mi is a helyzet. Engem, mint filmest, azt hiszem, az Eldorado fémjelez leginkább. A történetet kisregénynek írtam meg, kifejezetten irodalmi szándékkal. Az előbb beszéltünk a ritmusról, na ez úgy szakadt ki belőlem, szinte a beszéd sebességével azonos tempóban, hogy nem kellett gondolkodnom, megáll- nom. A nagyapám ritmusában, akiről a film is szól, jött elő belőlem a szöveg. A véletlen úgy hozta, hogy épp akkor kértek fel egy forgatókönyv írására, és ha még egyszer az életben filmet akartam készíteni, nem mondhattam nemet. Ebből a kisregényből lett a forgatókönyv. Ma Magyar- országon nincs olyan film, ahol valaki egy történetet akar elmesélni. A filmrendezőknek nem tanítanak forgatókönyvírást, és ez nagy baj. Ahogy már mondtam is, az én filmjeim olyanok, mint egy regény megfilmesítése. A bennem elvetélt regényekből készülnek a filmjeim. A filmben az idő múlását kell érzékeltetni. Visszatérve az Eldorádóra, ami olyan könnyen „szakadt ki belőlem”, hálás vagyok a sorsnak, hogy mint filmrendező elmondhattam az életemből olyan epizódokat, amelyek feldolgozása nekem terápiás célt szolgált, és ráadásul másokkal megosztva az emlékeimet felidéztem, elmeséltem valamit a közönségnek is.- A Széchenyi-filmmel kapcsolatban mondana-e valamit, hogyan készült, milyen élményekkel gazdagodott a forgatás során? Nagyon szívesen beszélek róla, annál is inkább, mert ezzel a gondolattal kelek és fekszem. Három éve dolgozom rajta, és ennyi időmet még semmi nem kötötte le az életben. A forgatókönyvet ketten írtuk, másfél éven keresztül, és a nyolcadik verzió lett a végleges. Ez is olyan film, mintha egy Széchenyi életéről készült regény megfilmesítése volna. Negyven évet ölel fel, két és negyed vagy két és fél órás lesz, ez még nem dőlt el. Nagy kérdés, hogy lehet-e olyan filmet készíteni, ami negyven évet dolgoz fel. Én nem nagyon találkoztam ilyennel, és ez baljós előjelnek látszott, majdnem „műfajkísértés”. Az is nagy kérdés volt az elején, hogy egy ilyen kacskaringós élet, mint a Széchenyié, egyáltalán feldolgozható-e filmen. Időközben kiderült, hogy annyira drámai és különös ez az élet, és a kor is annyira érdekes, hogy jó filmtéma. De ez még kevés, mert igazán hitelessé csak akkor válik, ha jó film lesz belőle. Az is nagy kérdés volt, hogy mit hagyjunk ki ebből a kacifántos életből, mert ki kellett találni a fő irányt, ami mentén végig lehet menni, és a többit lefaragni. Van itt történelem, politika, magánéleti válság, szerelem, és ezek között úgy kellett ,/endet vágni”, hogy a néző számára egységes és áttekinthető legyen. Nyolc óra felvett anyagból tartunk most a vágásnál. Kérdés a közönség soraiból: 1. - Mit szól a filmje főszereplőjének nyilatkozataihoz, Széchenyi és Kossuth szembeállításához?- Mi közöm nekem ahhoz, hogy az Eperjes Károlynak mi a véleménye, hogy milyen a lelkiállapota? A dolgot csak az teszi zavarossá, hogy ő színész. Eddig nem foglalkozott ilyen kérdésekkel, de a film során annyira azonosult Széchenyivel, hogy a pszichéje összekeveredett politikai kérdésekkel. Sajnos ez akár a film hitelét is ronthatja, de a véleménye az övé, és ki is mondhatja. Kossuth a filmben egyébként úgy jelenik meg, ahogy Széchenyi életében is létezett, Kossuth hiába akart vele szövetkezni, ő mereven elzárkózott előle. Szerintem sikerült tárgyilagosan ábrázolni, de természetesen Széchenyi szemszögéből, és ha ellenszenvessé válik, az csak azért lehet, mert a néző a film során azonosul a főhőssel. Én nem ideológusként, hanem mint filmes-iparos szemléltem ezt a viszonyt. 2. - Milyen irodalmi műveket, forrásokat használt a film forgatókönyvének írásához és a rendezéshez?- Csak elsődleges forrást olvastam. Értékelését annak az időnek, jogi hátterét nem néztem meg. Széchenyi naplóját, szemtanúk, kortársak vallomásait használtam a felkészüléshez. Csak eredeti, elsődleges forrásra támaszkodtam. Ideológiai munkákat is elolvastam, de csak a végén, amikor kész voltam, és nem befolyásolta a munkámat. 3. - Igaz-e hogy a film végét több változatban is leforgatták, a főszereplőnek volt-e beleszólása a rendezésbe?- Sajnos már megint arról van szó, hogy Epeijes Károly kinyilatkoztatott valamit. O ugyanis Széchenyi meggyilkolásában hisz. A forgatókönyv már kész volt Epeijes nyilatkozatai és öntudatra ébredése előtt. A film annak megfelelően lett leforgatva, ahogy elterveztük, és ebbe nem szólhatott bele senki. Ennek a terjesztése csak pletyka. Széchenyi halála előtt egy hónappal azt mondta, hogy „Döbling megszűnt menedék lenni számomra”. Ez tény, és azon alapul, hogy fennállt a veszélye, hogy állami elmegyógyintézetbe csukatják. Éttől valóban tartott. A film utolsó képsorai tökéletesen rekonstruálják az eseményeket. Széchenyi elbocsátja két ápolóját és a titkárokat, akikkel végigsakkozta utolsó napjait és éjszakáit, és akik halálosan fáradtan eldőlnek a folyosón, egy vaságyon, majd hajnalban egy dörrenést hallani. A szobájába berontok szétlőtt fejjel találnak rá, kezében pisztollyal. Ezek a tények. Van, aki erre azt mondja, hogy hazaárulás történt, mert megölték, mások szerint meg azért hazaárulás, mert öngyilkos lett, ugyanakkor minden józan történész tudja, hogy öngyilkos lett. Ennyi. Egyébként a film végén még van egy temetési jelenet is, a temetést betiltották ugyan, de többezres tömeg vesz részt rajta. 4. - Nem tartott attól, hogy a film témája eleve politikai csatározásokra ad alkalmat, támadni fogják miatta?- Eleinte attól tartottam, hogy nem megvalósítható a téma, mert túl nagy korszakot ölel át, vagy hogy rosszul sikerül a film. Most mástól tartok. A néző, aki azzal a szándékkal ül be a moziba, hogy az indulatait fölgeijessze valahogy, remélem, úgy távozik, hogy legfeljebb attól gerjed fel, hogy nem talál benne tápot az indulatainak. De előfordulhat, hogy addig keres, míg talál is, mert nagyon akaija. Belekapaszkodik abba, hogy a film szerint milyen Kossuth, például. Ilyen néző viszont mostanában sok van Magyarországon, sajnos. És ez ellen nem tehetek semmit. Csak annyit mondhatok, hogy a forgatókönyvírás és a rendezés során én szakszerűen jártam el, ideológiától mentesen, és Széchenyi alakja felidéződik, képet ad róla, ha vázlatosan is. Végszóként még idekívánkozik, hogy Széchenyi az indulati politizálás ellensége volt, és élete tragédiája épp az volt, hogy Magyarországon minden politikai megnyilvánulás indulatokba torkollik, és a politikus elveszíti a tisztánlátását. Széchenyi és az indulatok nem férnek össze. Manapság pedig, ami nem ad indulatra okot, az unalmas. A korszellemtől nem lehet elszakítani a műveket, ettől félek is, de egy reményem azért van. Ezt a filmet húsz év múlva is fogják látni, a fiam és az unokám is látja majd. Akkorra már nem torzítja el az optikát az aktuális politika. Különben pedig bízom a magyarok józan ítélőképességében, és abban, hogy nem csak azért ülnek majd be, hogy ellenőrizzék, mire ment el az a sok pénz, hogy benne van-e az, amit látni akarnak. 22 Ferencváros
