Ferencváros, 2002 (12. évfolyam, 1-12. szám)
2002. június / 6. szám
2002. június I nterjú Jusson sikerhez a gyerek! Interjú Bódé Lászlóval, a Bakáts Téri Ének-Zenei Általános Iskola igazgatójával Egyszer csak feltűnt, hogy a Bakáts téri iskolában mindig történik valami. Feltűnően eredeti akciókra invitált az új igazgató, Bodó László, például kortárs festményeket árvereztetett el Kieselbach Tamás aukciós háza segítségével, a befolyt összegből új könyvtárat építtetett. Szokatlan megoldás, kapta fel a fejét az ember. Csak nem „a” Bodó Laci? És itt előre kell bocsátanom, hogy rendhagyó módon, de tudatosan nem ódzkodom némi személyességtől. Tompa Imre Bodó László ugyanis egy időben talán a legjobb barátom volt, valamikor időszámításunk előtt, a hetvenes évek elején, amikor az Eötvös Gimnáziumba jártunk, a sors kifürkészhetetlen akaratából az orosz tagozatra, jóllehet mindketten, finoman fogalmazva, idegenkedtünk a szovjet (nem az orosz!) kultúrától, ignoráltuk a kommunizmusnak mind a magyar, mind a szovjet dimenzióit. Ebből némi bajunk is kerekedett, már elsőben ki akartak penderíteni minket az iskolából, egy szovjetellenes szövegekkel is spékelt jó kis osztály- kirándulást követően, meg azért a zajos destrukcióért, ahogyan - egyébként meglehetősen vígan - éltük életünket az Eötvös otthonos falai között. Az SZMK-t vezető emberséges apuka, a Kiss Csilla papája mentett meg minket tudtommal a ki- rűgatástól, aminek a réme valahogy mindvégig ott lebegett a fejünk fölött, De, sőt! Már a Váci utcába is jártunk együtt egy darabig, bár nem egy osztályba, Bodó híresen rossz csávó volt, mozgékony, hangos, afféle tanáménik rémálma, emlékszem egy kaotikus verekedésére egy kaotikus szünetben. Ám előadóművészzseninek tartották. Nagy szabadsággal és elképesztő szuggesztivitással szavalt, Ferencváros Nemzeti dal-interpretációja hátborzongató és felejthetetlen élmény volt tán ’73-ban, amikor bűnnek számított megünnepelni március 15-ét. (A mai gyerekeknek fogalmuk sincs, milyen kisszerű és gonosz módon bánt el a politika tizenéves gyerekemberekkel.) Harmadikban ismét kerekedett valami politikai skandalum, de én azt már csak hallomásból ismerem, mivel más, ugyancsak botrányos ügyek miatt elmenekültem az Eötvösből egy másik gimnáziumba. És még valami: a foci. Bodó páratlan fociművész volt, öröm volt nézni, ahogy bolondította a labdát és ellenfeleit. Szóval, klasszikus esete annak, hogyan a lesz a rablóból a legjobb pandúr. Úgy látom, nagy gyerekszeretettel, kreativitását és energiáit egy eredeti és dinamikus pedagógia gyakorlásába fekteti, hogy nagy tudatossággal otthonos, minden gyereket segitő műhelyt és kulturális-kommunikációs centrumot építsen a nagy múltú, jó öreg Bakáts téri iskolából. — Bölcsészkarra jelentkeztem, de a könyvtár tanszék ismerős vezetője kijött a felvételin, és azt javasolta, hogy most rögtön kérjem át a lapomat a levelezőre, mert engem az életben nem fognak felvenni nappalira, feltehetően annak a jellemzésnek köszönhetően, amit gimnáziumom útilapuként a sarkamra kötött. De én diák szerettem volna lenni, fellebbeztem, azt is elutasították. Ám egyszer csak érkezett egy kicsiny boríték, amiben az állt, hogy szeretettel várnak az akkor főiskolává előlépő Tanítóképző első évfolyamán. Ahol mellesleg a 280-as évfolyamon 13 fiú volt... Ott találtam rá a feleségemre... — Nem 5 talált rád? — De, persze, biztos, hogy így volt. Egy darabig próbáltam kitömi ebből a helyzetből, nem letenni a bölcsészségről, ám az első tanítási gyakorlaton, amikor bementem az osztályterembe ilyen kis klapecok közé, csöndben ott ültek, és úgy néztek rám, mint az istenre, szemben azzal a kollégával, aki ott állt mellettem, és akit viszont észre sem vettek. Innentől a dolog kezdett izgalmassá válni. A diploma megszerzését követően a Mester utca 67-be kerültem, ott voltam gyakorlaton, és valahogyan megtetszettem. így indult a pedagógus pályám, a gyerekek csodák voltak, olyan napközit csináltunk, amilyennek a napközinek lennie kellene, erre kiemeltek, elvégeztem a tanárképző magyar szakát és vittem tovább az osztályomat, elsőtől nyolcadikig. Igaz és hiteles világ volt. Én jórészt a Ferencvárosban nőttem fel, nekem a belváros mindig kicsit nyálas és puhánykodó és rossz értelemben intellektuális volt, ez különben a fociban is megjelent. A Kun Béla tér és a Lenhossék nevelt (szüleim mellett...), és az egy nagyon igazságos és rendes világ volt még akkor, a hatvanas években. Ide tértem vissza. Részben a Dzsumbuj volt a körzetünk, csodálatosak voltak a dzsumbujbéli szülők, tiszteletre méltóak és tisztelettudóak, hangot találtunk, nagyon jó iskola formálódott ott. Magas színvonalon tanítottunk, színházba jártam a gyerekekkel, teniszpályát csináltunk, és teniszeztünk, mert ugye abban van bizonyos proccság, hogy divat teniszezni, és persze úgy teniszeztek, mint az álom, mert a gyerekek tehetségesek. Diákszövetkezetet csináltunk, Demján Sándornál személyesen jártam a Skála- Coop-ban, gombát termesztettünk a pincében, klassz dolgok voltak.- Emlékezetem szerint az Irányi igazgatója voltál, amikor a húsz éves érettségi találkozónk volt, mellesleg az első 1976 óta.- így van, a Mester utca után az Irányi utcában kezdtem tanítani. Kicsit más világ volt, a belvárosi elit gyerekei jártak ide,
