Ferencváros, 2002 (12. évfolyam, 1-12. szám)
2002. január / 13. szám (1. szám)
2002. január I nterjú Tegnap, ma, holnap...- Miben játszanak most, mi volt a közelmúlt legnagyobb feladata? Tünde: - A Makrancos Katá\al tértem vissza, nyáron Szentendrén és Gyulán játszottam, a űrótóVó'ben Egerben, beugrottam az IBS-ben a Rocky Horrorba, a Krétakör Színházzal voltam egy párizsi turnén, most pedig rendezéssel és díszlettervezéssel kísérletezem Egerben. Egy Csizmás Kandúr előadásról van szó, februárban lesz a bemutató.- A rendezésen nem csodálkozom, szinte minden színész vágyik rá, sokan rendeznek is, de díszlettervező színész nem sok van. Tünde: - Nálam a festészettel kezdődött, azzal szerettem volna foglalkozni, a színészet jött utóbb. Ez a magyarázat. Most nehéz időszaknak nézünk elébe, mert keddtől szombatig nem leszek itthon. Én is megtapasztalom, milyen szabadúszónak lenni. Sokat dolgozom majd, meghajtom a társaságot, kicsit azért is, hogy addig se gondoljak arra, hogy mi van itthon. (Tünde hangja itt annyira elhalkul, hogy alig hallani utolsó szavait. Gyanítom, el is sírná magát, ha még folytatni kellene a mondatot.)- Kálid Artúr és Murányi Tünde a Vígszínházban több darabban is játszott együtt, hogyan emlékeznek erre az időszakra? Artúr: - Már ismertük egymást a főiskolán is, aztán az Össztáncban volt egy olyan összenézésünk, amitől szinte sistergett a levegő, de a Trisztán és Izolda alatt szerettünk egymásba. Ferencváros Tünde: - Ebből a szerelemből születtek a gyerekek, Tamás Ábel és Rebeka Johanna.- Színház, film, televízió, szinkronizálás, melyik területen dolgoznak a legszívesebben? Voltak, vannak-e megvalósult, vagy megvalósulatlan vágyaik, szerep-álmaik? Tünde: - Nagyon fontos darab volt még főiskolás koromban a Bűn és Bün- hődés, vagy a Nyilas Misi-szerep. A Budapesti Kamaraszínházban a Zúzódások előadást nagyon szerettem, a Liliom Ju- likája is egyik kedvencem, vagy a Szentivánéji álom a Bárkában. Ami mostanában nekem például nagyon hiányzik, az a tévézés. A pályám elején sok tévéjátékban szerepeltem, először a Bibiiá ban, a Szarajevó kávéházban, a Rózsa és Ibolyában, aztán később is, a Show-bálvány című műsorban, az Aloműzőkben. Ott lehetett énekelni, táncolni, színes, változatos munka volt, egész másfajta koncentrációt igényel, mint a színház. Persze a színházat imádom, nem tudnék meglenni nélküle, mégis kicsit hiányzik a változatosság, szívesen játszanék most is tévéjátékban, filmben. Artúr: - Nekem is volt már sok mindenben részem, amikor kezdtem, voltak tv-sorozatok, nagy szerepek, Trisztán, Ádám, ami akkor még kuriózum volt, mert ezzel a félig színesbőrűségemmel kaptam meg őket. Annak idején hívtak az RTL-Klub reggeli műsorába, egy-két adást végigvezettem élő egyenesben. Nehéz munka. Szívesen csináltam volna, de később rájöttem, jobb, hogy nem választottak be a stábba, nem nekem való hajnali négykor kelni. Szinkronizáltam is sokat, még amikor a magyar szinkronra azt mondták, hogy világhírű. Azóta is csináltam, de más lett a helyzet, sokkal kisebb befektetéssel oldják meg a szinkront. Ez nem jó, de ezzel együtt én azt mondom, ezt a műfajt sem kell lenézni, lebecsülni, ezt is lehet igényesen és színvonalasan művelni.- És melyek a szerep-álmok? Artúr: - Persze, nekem is voltak szerep-álmaim, mint például Mercutio. Nagyon szerettem volna eljátszani, de akkor ez senkinek nem jutott az eszébe. Azóta már az ismert amerikai filmben lelőtték ezt a poént, mert ott egy rasztás hajú, vérbő színes srác alakítja Mercutiót, ebből is látszik, hogy nem lett volna lehetetlen. Mindegy. Én szinkronizáltam. Most már inkább úgy gondolkodom, hogy jön, ami jön. Nem álmodozom szerepekről.- A színesbőrúség okozott-e valaha hátrányt az életében, nem csak felnőtt korában, hanem még intézeti gyerekként? Volt ebből valami kellemetlensége?
