Ferencváros, 2002 (12. évfolyam, 1-12. szám)
2002. január / 13. szám (1. szám)
Interjú Artúr: - Nem nagyon. Az intézetben soha. Ott mindenki más volt, ki sánta, ki kancsal, ki roma. Az intézeti lét inkább csak inspirált, hiszen az emberben kialakul egy bizonyítási vágy, hogy megmutassa magát, és akiben van valami exhibicionista hajlam, az szinész, fotómodell, vagy valami hasonló szeretne lenni. Én is vágytam arra, hogy felmutassak valamit, és ebben segítettek is nekem. A Ki mit tudva például a tudtom nélkül adták be a jelentkezési lapomat a tanáraim. Ezért hálás lehetek nekik. Van, aki azóta is emlegeti azt a színes bőrű kiskatonát, aki ott állt a színpadon, égő fekete szemmel, és Radnótit szavalt. Ez inkább pozitívum. Konkrét kellemetlenségem csak egyszer, a sörözőben volt, ahol egy skinhead asztaltársaság ült nem messze tőlem, és elkezdtek megjegyzéseket tenni, dobogni a lábukkal, a nyakukban meg öklömnyi horogkeresztek lógtak. Az félelmetes volt. Akkor bizony eliszkoltam, nem szerettem volna ott maradni örökre.- Van olyan szerep, ami mumus, amit nem szeretett, vagy egyenesen tartott tőle? Artúr: - Bizonyos szerepekkel nagyon meg kell szenvedni, és minél nehezebb egy feladat, minél többet kell vele küzdeni, idővel annál fontosabbá válik. Voltak olyan szerepek, amikben nem éreztem igazán jól magam, amelyeket egyenesen kudarcnak éreztem, de ezeket inkább nem nevesítem. És amikben most játszom, azokban szinte kivétel nélkül megtalálom a jót, a nekem valót. Nagy szakmai kihívás például, ha énekelnem kell. Újra és újra át kell törnöm egy elég erős belső gátat, ha énekelek, mégis most Shir Kán szerepében, a Padlásban, a Rocky Horrorban, tehát a legtöbb darabban énekes szerepem van. Lassan már énekes színésszé avanzsálok. De ha előadás után a hangosító azt mondja, hogy „ez jó volt”, nekem elég, és meggyőz arról, hogy nem kell görcsösnek vagy gátlásosnak lennem. Jelenleg játszom az IBS-ben a G.Ö.R.CS. és a S.Ö.R. darabokban, a Komédium- ban a Dunakanyarban, a Budapesti Kamarában pedig a Haramiákban. Elfoglaltságban tehát nincs hiány. Most éppen egy kedvemre való darabba hívtak Veszprémbe, ahol Ruszt József újra rendez, és Gálffi Lászlóval játszhattam volna együtt, de nem megy. Erről sokat beszélgettünk itthon, arra jutottunk, hogy nem szabad elvállalni, de még mielőtt én mondtam volna nemet, kiderült, hogy nem lehet egyeztetni az időpontokat. Itthon nem is tudom, mi lett volna, ha elvállalom. Tünde is, Artúr is sóhajt, és mélyet szippantanak a cigarettából. A csend mintha egy árnyalatnyival hosszabbra nyúlna a kelleténél, ezért igyekszem másfelé terelni a beszélgetést:- Két igen hajszolt, strapás életet élő embernek kell, hogy legyen valami igazi kikapcsolódást jelentő, feltöl- tődésre alkalmas tevékenysége. Mikor tudnak lazítani és hogyan? A helyzetet illusztrálandó megszólal egy mobiltelefon, és a csöngő is, szinte egyszerre. Tünde az ajtóhoz megy, a gyerekeket hozta haza édesanyja. Rebeka a papa ölébe csücsül pár pillanatra, és sírásán piros foltot mutat a homlokán, aztán a mama kiviszi. Artúr: — Ha kikapcsolódás, mindig a tenger, a tenger jut eszembe. Erre építjük föl az egész éves hajtást, hogy majd nyáron elmegyünk a tengerre. Tavalyelőtt voltunk először együtt Horvátországban, három hétig a gyerekekkel, aztán kettesben is egy hétig. Azt nagyon szeretnénk megismételni.- Van valami konkrét terv, fogadalom, az új évben megvalósítandó álom? Artúr: - Tervek!!! Istenem, jó ha ellátunk két hétre előre! Egyébként minden évben megfogadom, hogy a számla és irathegyek között rendet teszek. Itt mögöttem, ebben a kis titkos szobában gyűlnek az elintézendő dolgok papíron. Hát ez elég feladat! Artúr kisiet, fél hat felé jár az idő, indul a színházba. Tünde visszajön, tőle is megkérdem, vannak-e rövid, hosszabb távú terveik. Tünde: - Egy van. A tenger. Egész évben arról beszélünk, hogy oda feltétlenül el kell menni. Idén nem jött össze, de 2002-ben mindenképpen szeretnénk eljutni. Artúr is szó szerint ezt mondta, pedig nem is beszélhettek össze! Tünde: - Akkor ez jó végszó lesz! Úgyis be kell fejeznünk, mennünk kell dolgozni. Ferencváros; 15 2002. január
