Ferencváros, 2002 (12. évfolyam, 1-12. szám)
2002. január / 13. szám (1. szám)
2002. január I nterjú ben vannak bizonyos dolgok, amelyek elengedhetetlenek és szükségszernek, de az egyre inkább eluralkodó piaci szemlélet - itt most nem konkrétan a Vígszínházra gondolok, ahonnan eljöttem, hanem általában a viszonyokra -, ahol tehát szinte iparszerűen folyik a munka, nem olyan miliő, ahol dolgozni szeretek. Egész egyszerűen a befektetett munka, az idő, az energia, a tehetség és az, amit ezért kapok, nem áll arányban egymással. Ilyen helyzetben - talán nem a legmegfelelőbb szóval élve - inkább segédmunkásnak, mint művésznek érzi magát az ember.- Van, aki nem meri vállalni ezt a szabadságot, mert ha színháznál marad, mégis kevésbé kiszolgáltatott és a megélhetése is biztosítva van.- Igaz, hogy így kiszolgáltatottabb vagyok, de mégis azzal az illúzióval élek, hogy sokkal jobban irányítom az életemet. Amikor én független lettem, még kevesen merték vállalni ezt az életformát. Kellett hozzá bátorság, és az, hogy ne igazán érezze jól magát az ember ott, ahol van. Persze most is dolgozom ott, ahonnan eljöttem, csak másféle viszonyban. Bennem például megszűnt az a fajta szorongás, hogy meg kell felelni valamilyen elvárásnak, ugyanakkor most is keresnek, és szívesen megyek vissza játszani. Attól pillanatnyilag nem félek, hogy nem lesz felkérésem, úgy néz ki, van, amit nem is vállalhatok el, mert már nem fér bele az életünkbe. De azt hiszem, most nincs is olyan társulat, ahová elszerződnék. Szeretem ezt az életformát.- Ebben az életformában van rangsor, amiben bizonyos dolgok első, második helyen szerepelnek, esetleg mások háttérbe szorulnak? Mik a legfontosabb dolgok az életükben? Tündére nézek, aki eddig alig szólalt meg, Artúr is feléje fordul: Tünde: - Nincsenek, illetve nem mi határozzuk meg, az élet adja őket. Gyermekeink vannak, értük felelősek vagyunk, ez olyan szinten meghatározza a létünket, hogy ennek sokszor alá kell rendelni dolgokat, a szabadságot is.- Az otthonról hozott családi háttér milyen szerepet kap az mindennapjaikban, mennyire meghatározó? Tünde: — Nagyon. A világ egyik legjobb dolga, hogy az embernek családja van. Van hová hazamenni, van kikhez tartoznia, van kinek elsírnia a baját. Én felnőtt fejjel zokogtam már anyu ölében, mert annyira kétségbe voltam esve. Remek emberek a szüleim. Van egy nővérem is, neki három gyereke van. És ez nagyon jó. Artúr: - Nálam ez a kérdés kicsit bonyolultabb, én ugyanis gyermekkorom 1 ^Ferencváros zömét állami gondozásban töltöttem. Vannak nevelőszüleim, a gyerekeink a Winkler nevet tőlük kapták, őket mind a mai napig szüleimnek tekintem. Többször örökbe akartak fogadni mások is, időnként elvittek, három évig nevelt a szülőanyám, aztán visszakerültem az intézetbe. 18 éves koromig, négy évet leszámítva, intézetben nevelkedtem a Nyírségben. Ebből következőleg nekem nem volt állandó családmodellem, de a nevelőszüleimtől - akiknél azért sok időt eltöltöttem - rengeteget tanultam. A saját életemben, akár a gyereknevelésben, vagy a mindennapi családi együttélésben visszaköszönnek dolgok, amikre emlékszem, és észreveszem, hogy sokszor ugyanúgy reagálok, mint annak idején a papám. Persze az intézeti élet alapvetően magányosságra szoktatja az embert. A magárautaltságban kialakul egyfajta burok, egy védőrendszer, melyből kijutni és bejutni is nehéz. Ezt a saját bőrömön érzem.- Ki lehet keveredni ebből a kényszerű zárkózottságból, lehet ezen változtatni? Artúr: - Azt hiszem, hogy teljesen sohasem lehet kikeveredni belőle. Külön lelki tréningeket kellene végezni. A szülő-gyerek kapcsolat sok összetevőjű, a kötődés nem attól alakul ki, hogy valakit megszülnek, hanem egy folyamatos együttlét során. Én is érzem a saját gyerekeimen, milyen jól lemérhető ez a ragaszkodás. Amikor megszülettek, rengeteget dolgoztam, keveset lehettem velük. Most, az utóbbi időben, hogy Tünde is újra elkezdett dolgozni, sokkal többet vagyok itthon, ez érezhetően megváltoztatta a kapcsolatomat a gyerekekkel. Nemrég történt, hogy Tomi kedvenc játéka, a kardja egy zsúron eltörött. Először éktelen sírásban tört ki, aztán elkezdett kiabálni: „majd szólok apának, hogy szerelje meg”. Neki fájdalmas volt, és talán furcsa, hogy ezt mondom, de nekem .jólesett” hallani, mert kiderült belőle, hogy számít rám, számíthat rám. Én ezt anyámtól nem kaptam meg, és hiába szült meg, érzelmi kötődés nem alakult ki közöttünk. Otthon a Ferencvárosban- Hogyan kerültek ide a kilencedik kerületbe? Mióta laknak itt, szeretnek itt élni? Tünde szeme felcsillan, látszik rajta, hogy erről szívesen beszél, de Artúr is közbe-közbeszól, úgy tűnik, ez a kérdés mindkettőjük szívügye.
