Ferencváros, 2001 (11. évfolyam, 1-12. szám)
2001. szeptember / 9. szám
Hétköznap, gasztronómia A furmányos felügyelők A békés polgárok viszonylag jól tűrik, hogy a Középső-Ferencváros építkezései miatt számtalan kellemetlenséggel kell szembenézniük. Porosak az utcák, diesel-szörnyek dübörögnek naphosszat, néha a darus lekiabál, hogy Józsi, a ...........anyádat, akaszd már be a horgot. A Tompa utcaiak különösen edzett emberek lehetnek, mert ezen a környéken évek óta felfordulás van. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy amikor egy-egy ház körül lebontják az állványzatot és láthatóvá válik a szép új homlokzat, akkor úgy tűnik, megérte a türelem. ■ KáeL Ezen a környéken teljesen megszokott, hogy hol az Angyal utca, hol a Liliom utca, hol a Páva utca van lezárva. Néha közülük egyszerre több is. Izgalmas találós kérdés, hogy merre lehet ilyenkor autóval elmenni otthonról. A parkolás nem egyszerű, mert sok esetben nagyobb szakaszokat lezárnak a parkoló autók elől. Ezt történt a Tompa utcában is néhány nappal ezelőtt, de ezúttal elég furmányos módon. Közműveket építhetnek a munkások, mert az út egyik oldalát teljesen lezárták, az aszfaltot feltörték és valamiféle csövekkel, meg vezetékekkel bajlódnak. Az utca másik oldalán pedig békésen parkoltak az autók, farkasfog szerűen, orral fenn a járdán. A minap a Bakáts tér felől érkeztem a szerkesztőséghez, úgy véltem, óriási szerencsém van, mert vagy négy parkolóhely is üres volt. Szépen beálltam az egyik helyre, motor leállítva, kulcs ki, kormányzár be, mobil a zsebbe és igyekeztem kiszállni, amikor az egyik üzlet ajtajában álló, régi ismerősöm jóindulatúan figyelme- zett, hogy itt megállni tilos, gyorsan menjek onnan, mert a közterület-felügyelők megbüntetnek. Gyors köszönet után autóba vissza, húsz perc körözés. Az Angyal utca lezárva, a Páva utca egy része is, a Tűzoltóban a kukásautót kísértem végig, mintegy megjavítva a lassúsági világrekordot, mígnem kalandos úton visszajutva az Angyal utcába, a kórházzal szemben végső megnyugvásra, azaz parkolóhelyre találtam. Visszamentem a Tompa utcába, hogy megnézzem, miért nem vettem észre a megállni tilos táblát. Hát kérem, ennek egyszerű magyarázata van, mert nincs. Legalábbis a körút felől behajtók számára nem helyeztek el táblát, csak az Angyal utca sarkán, mintha kizárólag onnan lehetne behajtani. Sőt, a Tompa utcai parkolójegy-automatákat sem takarták le vagy helyezték üzemen kívül, gondolták: csak hadd teljen a kassza. Az üzemeltetők azt gondolhatták, magánjellegű, egyéni szociális probléma, hogy a bedobott pénzért cserében semmilyen szolgáltatást sem lehet igénybe venni. Sőt, hogy a történet kerek legyen, a közelben két közterület-felügyelő szépen megbírságolta a tilosban parkolókat. A furmányos urak rendkívül praktikus módszerrel dolgoztak. Szépen meghúzódtak egy árnyékos kapu alatt és várták, hogy a körút felől érkező balek leparkoljon. Autós a könnyű parkolás örömétől eltelve kiszáll, elmegy az automatához és jegyet vált, majd vissza a géphez, jegy a műszerfalra, beriaszt és megy a dolgára. Két közterület-felügyelő megvárja, amíg a mazsola látótávolságon kivül kerül. Ezután akció indul. A szürkeruhások az autóhoz sietnek, adminisztrálnak, 8 ezer forintról szóló rózsaszín csekket helyeznek a szélvédő alá, megelégedéssel arcukon újból elfoglalják a figyelő állást. Jó mulatság, férfimunka volt! KONYHAMESÉK Kapros juhtúrós palacsinta „Hűbele Balázs” módra Megyeri Zsuzsanna Szeretek piacra járni. No, nem a tömeg, a kígyózó sorok, a lökdösődő emberek, kocsit tologató alkalmi munkások miatt, de néha szívesen elbeszélgetek az árusokkal, az előttem vagy mögöttem állókkal. Olykor hasznos tanácsokat kapok és adok főzés, savanyúságtartósítás vagy életvezetés tekintetében. Mivel megveszekedett uborkakovászosító vagyok, szinte minden héten feltankolok uborkából, fokhagymából, kaporból, otthon öblös be- főttesüvegbe tömködöm - akár van még a múlt hetiből, akár nincs - mert szeretem, ahogy a forró vízzel leöntött uborkából felcsap a fokhagyma, kapor illata, és imádom nézni, amint a tetejére vágott jókora kenyérsercli fortyogva elkezdi bomlasztó munkáját. A szokásos készletfeltöltés miatt jártam a múlt héten is a piacon, ahol egy recepttel is gazdagabb lettem. A kis jénaiból kanalazgató árus olyan jóízűen falatozta az akkor még ismeretlen eredetű ételt, hogy rákérdeztem, ugyan mi jót eszik. A férfi komótosan lenyelte a falatot, kézfejével megtörölte a száját, és fejét csóválva fordult felém:- Azt hiába kérdezi, fiatalasszony, mert az asszony csak úgy szeret főzni, ha senki sincs a konyhában, én meg nem lábatlankodok ott körülötte. De azt meg kell hagyni, jól csinálja, mert szépen gyarapo- dok - ezzel terjedelmes hasára bökött és szégyenkezés nélkül meg- rezegette a jókora hústömeget. Én már nem firtattam volna tovább a dolgot, mert közben mögém álltak néhányan, de ő folytatta:-Az biztos, hogy palacsintát sütött, azt láttam. Juhtúró és kapor is van benne, azt érezni, de hogy még mit kutyult bele, azt tőle kéne megkérdezni. Nekem sem kellett több, képzeletben máris kiszíneztem a recept hézagjait. Megtoldottam a vásárlást két csokor friss kaporral, és hazarobogtam, hogy azonmód nekilássak a sütés-főzésnek. És itt jön Hűbele Balázs - a szólásból ismert meglehetősen hirtelen természetű ember -, aki valószínűleg megfontolás nélkül, olyan „csapjunk a lovak közé” módon tette a dolgait, ahogy én is nekiláttam a palacsintatészta keverésének és a töltelék összeállításának. A hév, ami magával ragadott nem az éhség miatt volt oly nagy, inkább a kalandvágy fűtött, a kíváncsiság, mely a nagy felfedezőket, hegymászókat keríti hatalmába, mikor már a cél közelében vannak. Még nem látják a csúcsot, az út végét, de érzik, hogy ott van, és már nem előzheti meg őket senki. Ebben a mámoros, túlfűtött állapotban nem jegyeztem meg pontosan semmit, de most megpróbálom rekonstruálni az eseményeket: Megsütöttem 20 palacsintát. Ez biztos. Kitettem a konyhaasztalra tehéntúrót, juhtúrót, tejfölt, sajtot, tojást és természetesen a kaprot. Ez is biztos. A következő munkafázis is nyilvánvaló mindenki számára, aki ledolgozott már néhányszáz órát a konyhában, de ha a mennyiségeket kérdik, hát bajban vagyok. A felsorolt összetevők helyes arányát homály fedi. Ennek hiányában arra biztatnék mindenkit, akiben buzog a tettvágy, és nem retten vissza egy ismeretlen kimenetelű, de kecsegtető konyhai kalandtól, vágjon bele! Reszeljen sajtot, törjön fel tojásokat, sózzon, borsozzon, kóstolgasson, és ha már jónak ígérkezik a töltelék, akkor göngyölje bele a palacsintákba. A jénait vagy a tepsit célszerű kivajazni és egy kis zsemlemorzsával meghinteni, így biztosan egészben ki tudjuk szedni a kész ételt. Tartalékoljunk egy kis tejfölt és reszelt sajtot a megrakott tepsi tetejére is, és jó forró sütőben süssük, amíg piros lesz minden oldala. Ezt persze csak akkor láthatjuk, ha üvegtálban van. A tökéletes megoldás az lenne, ha a feje tetejére fordítva, egészben pottyanna ki a megsült rakott palacsinta. Nekem nem sikerült. Ha még ez után a hebehurgya leírás után is hallgat rám valaki, akkor paradicsomsalátával vagy egyszerűen paradicsomkarikákkal körbebástyázva tálalja a kapros-túrós rakott palacsintát. Nem nagyon „bűnös” étel, ami a kalóriákat illeti, és hidegen is finom. Azt hiszem, ihlető múzsám, a zöldséges sem ilyen típusú ételektől növesztette nagyra a pocakját, hitvese tarsolyában akadnak még szaftos pörköltek, sült húsok és jókora kenyérszeletek, habos, hideg sörrel megkoronázva. Talán még erről is kifaggatom egyszer. (De csak ha befejeztem a fogyókúrát, és feljön rám a tavalyi farmerem!) Ferencváros 19 2001. szeptember
