Ferencváros, 2001 (11. évfolyam, 1-12. szám)

2001. szeptember / 9. szám

Hétköznap, gasztronómia A furmányos felügyelők A békés polgárok viszonylag jól tűrik, hogy a Középső-Ferencváros építkezései miatt szám­talan kellemetlenséggel kell szembenézniük. Porosak az utcák, diesel-szörnyek dübörögnek naphosszat, néha a darus lekiabál, hogy Józsi, a ...........anyádat, akaszd már be a horgot. A Tompa utcaiak különösen edzett emberek lehetnek, mert ezen a környéken évek óta fel­fordulás van. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy amikor egy-egy ház körül lebontják az állványzatot és láthatóvá válik a szép új homlokzat, akkor úgy tűnik, megérte a türelem. ■ KáeL Ezen a környéken teljesen megszokott, hogy hol az Angyal utca, hol a Liliom ut­ca, hol a Páva utca van lezárva. Néha kö­zülük egyszerre több is. Izgalmas találós kérdés, hogy merre lehet ilyenkor autóval elmenni otthonról. A parkolás nem egyszerű, mert sok esetben nagyobb szakaszokat lezárnak a parkoló autók elől. Ezt történt a Tompa ut­cában is néhány nappal ezelőtt, de ezúttal elég furmányos módon. Közműveket épít­hetnek a munkások, mert az út egyik olda­lát teljesen lezárták, az aszfaltot feltörték és valamiféle csövekkel, meg vezetékek­kel bajlódnak. Az utca másik oldalán pe­dig békésen parkoltak az autók, farkasfog szerűen, orral fenn a járdán. A minap a Bakáts tér felől érkeztem a szerkesztőséghez, úgy véltem, óriási sze­rencsém van, mert vagy négy parkolóhely is üres volt. Szépen beálltam az egyik helyre, motor leállítva, kulcs ki, kormány­zár be, mobil a zsebbe és igyekeztem ki­szállni, amikor az egyik üzlet ajtajában ál­ló, régi ismerősöm jóindulatúan figyelme- zett, hogy itt megállni tilos, gyorsan men­jek onnan, mert a közterület-felügyelők megbüntetnek. Gyors köszönet után autó­ba vissza, húsz perc körözés. Az Angyal utca lezárva, a Páva utca egy része is, a Tűzoltóban a kukásautót kísértem végig, mintegy megjavítva a lassúsági világre­kordot, mígnem kalandos úton visszajutva az Angyal utcába, a kórházzal szemben végső megnyugvásra, azaz parkolóhelyre találtam. Visszamentem a Tompa utcába, hogy megnézzem, miért nem vettem észre a megállni tilos táblát. Hát kérem, ennek egyszerű magyarázata van, mert nincs. Legalábbis a körút felől behajtók számára nem helyeztek el táblát, csak az Angyal utca sarkán, mintha kizárólag onnan lehet­ne behajtani. Sőt, a Tompa utcai parkoló­jegy-automatákat sem takarták le vagy he­lyezték üzemen kívül, gondolták: csak hadd teljen a kassza. Az üzemeltetők azt gondolhatták, magánjellegű, egyéni szoci­ális probléma, hogy a bedobott pénzért cserében semmilyen szolgáltatást sem le­het igénybe venni. Sőt, hogy a történet ke­rek legyen, a közelben két közterület-fel­ügyelő szépen megbírságolta a tilosban parkolókat. A furmányos urak rendkívül praktikus módszerrel dolgoztak. Szépen meghúzódtak egy árnyékos kapu alatt és várták, hogy a körút felől érkező balek le­parkoljon. Autós a könnyű parkolás örö­métől eltelve kiszáll, elmegy az automatá­hoz és jegyet vált, majd vissza a géphez, jegy a műszerfalra, beriaszt és megy a dol­gára. Két közterület-felügyelő megvárja, amíg a mazsola látótávolságon kivül ke­rül. Ezután akció indul. A szürkeruhások az autóhoz sietnek, adminisztrálnak, 8 ezer forintról szóló rózsaszín csekket he­lyeznek a szélvédő alá, megelégedéssel arcukon újból elfoglalják a figyelő állást. Jó mulatság, férfimunka volt! KONYHAMESÉK Kapros juhtúrós palacsinta „Hűbele Balázs” módra Megyeri Zsuzsanna Szeretek piacra járni. No, nem a tömeg, a kígyózó sorok, a lök­dösődő emberek, kocsit tologató alkalmi munkások miatt, de né­ha szívesen elbeszélgetek az árusokkal, az előttem vagy mögöt­tem állókkal. Olykor hasznos tanácsokat kapok és adok főzés, savanyúságtartósítás vagy életvezetés tekintetében. Mivel meg­veszekedett uborkakovászosító vagyok, szinte minden héten fel­tankolok uborkából, fokhagymából, kaporból, otthon öblös be- főttesüvegbe tömködöm - akár van még a múlt hetiből, akár nincs - mert szeretem, ahogy a forró vízzel leöntött uborkából felcsap a fokhagyma, kapor illata, és imádom nézni, amint a te­tejére vágott jókora kenyérsercli fortyogva elkezdi bomlasztó munkáját. A szokásos készletfeltöltés miatt jártam a múlt héten is a piacon, ahol egy recepttel is gazdagabb lettem. A kis jénaiból kanalazgató árus olyan jóízűen falatozta az akkor még ismeretlen eredetű ételt, hogy rákérdeztem, ugyan mi jót eszik. A férfi komótosan lenyelte a falatot, kézfejével megtörölte a száját, és fejét csóválva fordult fe­lém:- Azt hiába kérdezi, fiatalasszony, mert az asszony csak úgy sze­ret főzni, ha senki sincs a konyhában, én meg nem lábatlankodok ott körülötte. De azt meg kell hagyni, jól csinálja, mert szépen gyarapo- dok - ezzel terjedelmes hasára bökött és szégyenkezés nélkül meg- rezegette a jókora hústömeget. Én már nem firtattam volna tovább a dolgot, mert közben mögém álltak néhányan, de ő folytatta:-Az biztos, hogy palacsintát sütött, azt láttam. Juhtúró és kapor is van benne, azt érezni, de hogy még mit kutyult bele, azt tőle kéne megkérdezni. Nekem sem kellett több, képzeletben máris kiszíneztem a recept hézagjait. Megtoldottam a vásárlást két csokor friss kaporral, és ha­zarobogtam, hogy azonmód nekilássak a sütés-főzésnek. És itt jön Hűbele Balázs - a szólásból ismert meglehetősen hirtelen természe­tű ember -, aki valószínűleg megfontolás nélkül, olyan „csapjunk a lovak közé” módon tette a dolgait, ahogy én is nekiláttam a palacsin­tatészta keverésének és a töltelék összeállításának. A hév, ami magá­val ragadott nem az éhség miatt volt oly nagy, inkább a kalandvágy fűtött, a kíváncsiság, mely a nagy felfedezőket, hegymászókat kerí­ti hatalmába, mikor már a cél közelében vannak. Még nem látják a csúcsot, az út végét, de érzik, hogy ott van, és már nem előzheti meg őket senki. Ebben a mámoros, túlfűtött állapotban nem jegyeztem meg pontosan semmit, de most megpróbálom rekonstruálni az ese­ményeket: Megsütöttem 20 palacsintát. Ez biztos. Kitettem a konyhaasztalra tehéntúrót, juhtúrót, tejfölt, sajtot, tojást és természetesen a kaprot. Ez is biztos. A következő munkafázis is nyilvánvaló mindenki szá­mára, aki ledolgozott már néhányszáz órát a konyhában, de ha a mennyiségeket kérdik, hát bajban vagyok. A felsorolt összetevők he­lyes arányát homály fedi. Ennek hiányában arra biztatnék minden­kit, akiben buzog a tettvágy, és nem retten vissza egy ismeretlen ki­menetelű, de kecsegtető konyhai kalandtól, vágjon bele! Reszeljen sajtot, törjön fel tojásokat, sózzon, borsozzon, kóstolgasson, és ha már jónak ígérkezik a töltelék, akkor göngyölje bele a palacsinták­ba. A jénait vagy a tepsit célszerű kivajazni és egy kis zsemlemor­zsával meghinteni, így biztosan egészben ki tudjuk szedni a kész ételt. Tartalékoljunk egy kis tejfölt és reszelt sajtot a megrakott tep­si tetejére is, és jó forró sütőben süssük, amíg piros lesz minden ol­dala. Ezt persze csak akkor láthatjuk, ha üvegtálban van. A tökéletes megoldás az lenne, ha a feje tetejére fordítva, egészben pottyanna ki a megsült rakott palacsinta. Nekem nem sikerült. Ha még ez után a hebehurgya leírás után is hallgat rám valaki, ak­kor paradicsomsalátával vagy egyszerűen paradicsomkarikákkal körbebástyázva tálalja a kapros-túrós rakott palacsintát. Nem na­gyon „bűnös” étel, ami a kalóriákat illeti, és hidegen is finom. Azt hiszem, ihlető múzsám, a zöldséges sem ilyen típusú ételektől nö­vesztette nagyra a pocakját, hitvese tarsolyában akadnak még szaf­tos pörköltek, sült húsok és jókora kenyérszeletek, habos, hideg sör­rel megkoronázva. Talán még erről is kifaggatom egyszer. (De csak ha befejeztem a fogyókúrát, és feljön rám a tavalyi farmerem!) Ferencváros 19 2001. szeptember

Next

/
Thumbnails
Contents