Ferencváros, 2000 (10. évfolyam, 1-12. szám)

2000. június / 6. szám

Interjú 8 Most Tiborcnak hívtak Az Újlaki templom fölötti házba elvará­zsolt kerten át vezet a rövid út. Az ajtón szi­gorú felirat: Tilos az átjárás! Jót derülök rajta, de a házigazda morogva legyint, hogy valakik nem tudnak olvasni, merthogy hiá­ba tiltja az átjárást, mégis betörtek hozzá. A nappali ajtaja fölött újabb tábla, igencsak régi. SZÍNPAD - ez áll rajta, s ez épp elég ahhoz, hogy az ember kellő áhítattal lépjen be. Ráadásul a sarokban egy fotelba vetve Háry János mundérja piroslik, mintha csak most bújt volna ki belőle Figaro, Don Gio­vanni és még számtalan opera- és operett­szerep megformálója: Melis György.- Azt tudom, hogy a Csipkár soron nőtt fel. Arról viszont fogalmam sincs, mi az a csipkár?- Az egy hosszú út Szarvas és Kondoros között, egyébként meg a tótok mondták így a csipkét. Az volt ugye a Csipkár sor, mellette volt a Szakács sor, az­tán a Hosszú sor, na az legalább húsz kilo­méter hosszú volt. Én magam már nem szí­vesen járok arra, fájnak az emlékek. Egy­szer énekeltem New York-tól vagy 200 mérföldre, ahol nagyon sok magyar farmer él, bejön a szünetben egy nálam valamivel •fiatalabb férfi, és szarvasi tótsággal közli velem, hogy ismeri azt a tanyát, ahol szület­tem. Összeszorult a szívem. Nagyon rendes szlovák középparasztok éltek arra, s amikor a földeket elvették, a tanyákat le kellett rombolni. Az a tanya, ahol én születtem, kétszáz éves volt akkor, de kibírt volna újabb kétszázat, mert úgy volt megépítve.- Ön azon kevés énekesek egyike, aki rendkívül jól gazdálkodott a hangjával.- Egyszer találkoztam Gábor Miklós­sal, és nagyon jól esett, amikor azt kérdez­te: „Hogy lehet az, hogy amikor téged lát­lak a színpadon, nem veszem észre, hogy énekelsz?” Bár én a szerencse szóban nem nagyon hiszek, mégis azt kell mondanom, nagy szerencsém volt, hogy az első hét évem alatt, ami nagyon fontos ezen a pá­lyán, olyan igazgatóm volt, mint Tóth Ala­dár. O nagyon vigyázott azokra, akiket „ki- pécézett” magának, köztük voltam én, a Házy Erzsi, az llosfalvy. Úgy építette be őket a szerepekbe, hogy a hangjuk ne lássa kárát. A színpadon töltött fél évszázad alatt sok olyat láttam, hogy nagy tehetségek öt­tíz év alatt teljesen tönkrementek. Én egy életre megfogadtam Palló Imre bácsi taná­csát, ami így szólt: „Gyuri fiam, előadás után haza, keveset vacsorázni, megmosa­kodni, és irány az ágy!” Velem ötévente ha előfordult, hogy muszájból elmentem vala­hova. A hanggal igenis gazdálkodni kell. Az ehhez szükséges önfegyelmet pedig ott­honról hoztam, a Csipkár sorról.- Valami hasonló miatt mondott ne­met akkor is, amikor világkarriert csinál­hatott volna a Don Giovannival?- Énekeltem én sokfelé, Angliától Hol­landiáig. Dél-Angliában egyszer, amikor kétnaponta énekeltem Don Giovannit, az egyik szünetben megjelent egy fejes az egyik nagy angol lemezgyártól, hogy csi­nálnának velem egy nagylemezt. Kérdem tőle, mégis mikor, mert nekem minden másnap előadásom van. Azt feleli erre, hogy a szabadnapomon. Csakhogy én olyankor nem beszélek, válaszoltam, mert pihentetem a hangom. Hát így nem lett ang­liai lemezem. Viszont volt egy nagyon bá­jos sikerélményem ugyanakkor. Lecsót ké­szítettem egyszer Mirella Freninek és a tár­sulatnak a tengerparton, jöttek az öreg né­nik, tudakolták, mi ez a fura, de jó illatú étel. Lecsó, mondtam, mire az asszonyok akkurátusán megjegyezték: Hungarian Rapsody.- Filmszerepek hogy találták meg? Pél­dául a Hány az óra Vekker úr? SS tisztje.- Mindig meglepett, valahányszor fil­mezni hívtak. Itt ült például a Bacsó, kér­dem tőle, minek jöttél? Azt mondja, mert kellesz őrült SS tisztnek. Óriási filmet ren­dezett, nagy élmény volt a forgatás. Hívtak sokfelé prózai szerepre, de mindig tudtam, meddig és mennyit lehet vállalni. Ennek köszönhetem, hogy még ma is színpadra tudok lépni.- E hosszú évtizedek alatt a hanghor­dozók, azaz a szórakoztató elektronika iszonyú nagy változáson, fejlődésen ment át, már a felvételek is manipulálhatók. Mit szólt ehhez? — Hát, ami hang már átmegy az elektro­mosságon, az nekem már nemigen kell... Egész elámultam, amikor elkezdték ma­gyarázni, hogy tizenhat sávra vesznek fel, aztán így keverik, úgy keverik.. Volt olyan, hogy az egyik szereplő nem tudott eljönni, csodálkoztam, hogy akkor most mi lesz? Mire legyintettek, nem baj, felvesszük, az­tán az illető, majd ha ráér bejön, és ráének- li. És hogy milyen zene fog szólni a XXI. században? Ha az olyan óriások, mint Bach, Verdi és a többi operaszerző, szóval, ha ők már kibírtak néhány évszázadot, ak­kor kibírnak még sokat. Az operának min­dig is volt közönsége, bár azt gondolom, most éppen valamiféle mélyponton van, hiszen a televízió, márpedig az emberek zöme azon lóg, teljesen megfeledkezik a műfajról. Ez nagyon szomorú, mert sok vi­déki zenerajongó nem jut el az Operába, vagy mert nincs pénze, vagy mert messze van. — Volt valami szimbolikus abban, hogy bár fiatal korában már alakította Don Alfonso szerepét, tavaly novemberben, a pályakezdésének ötvenedik évfordulóját ünneplő jubileumi előadásra a Cosi fan tutiét választotta, és újra az öreg filozófust énekelte. — Hát igen, utolértem korban Don Al- fonsót, akinek a figurája valóban közel áll hozzám. Az idős ember már felülről látja a dolgokat. Látja, amit a többi még nem. A Cosi fan tutte különben is a létező legszo­morúbb vígjáték. Nem lehet tudni, hogy vé­letlenül ki nem hazudik. Mert ugye, min­denki hazudik... És tessék kérem belegon­dolni: a darab végén, amikor a poharak összekoccannak, a vidám mozdulat alatt milyen szomorú dallam csendül, hogy lám, ebbe a pohár borba öljük minden bánatun­kat, mert csak ennyit ér az élet. Én egyéb­ként. ha eljön az ideje, nyugodtan halok meg, mert hosszú pályám során a legjobb gárdával és a legjobb darabokban léphet­tem fel, s elmondhatom, hogy érdemes volt végigcsinálni. Most még bemegyek a kór­házba, mert hol ez a baj, hol az a baj, aztán jöhet a Bánk bán. A Bakáts téren először fogok énekelni. A Bánk bán, túl azon, hogy elsőszámú nemzeti operánk, végigkísért az egész pályámon. Három szerepet is játszot­tam benne, Biberachot, Petúr bánt. s most Tiborcnak hívtak. Emiatt mondtam le a nyaramról is. Megyünk majd vele Pozsony­ba, és ha minden összejön, ősszel Chicagó­ban is előadjuk.-garamvölgyi-

Next

/
Thumbnails
Contents