Ferencváros, 1999 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1999. február / 2. szám
14 Ferencváros Egy amerikai Budapesten - Kathleen Gáti Kati csomagol. Számára az új év nagy úttal kezdődik, újra átkel az óceánon, meg sem áll Los Angelesig, ahol hosszúnak ígérkező forgatás várja. Evekkel ezelőtt Kathleenként érkezett Budapestre New Yorkból, mára Kativá lett, aki érzékenyen, óriási szeretettel, empátiával éli itteni hétköznapjait.- Felnőtt fejjel, amerikaiként láttad először ezt a várost. Mi volt az első benyomásod?- A 70-es évek végén jártam először Budapesten. Szürke, depressziós városnak láttam, ahol mintha felhő ülne az emberek lelkén. Az utcák és az üzletek piszkosak voltak, mi tagadás, nem volt szép emlék. Aztán 1989-ben ott álltam a Hősök terén sok százezer emberrel és nagyon meghatódtam, eufórikus hangulat uralkodott el rajtam is, pedig nem nagyon értettem a politikához, csak azt éreztem, valami nagyon fontos és jó dolog történik. A levegő tele volt reménnyel, pozitív energiával, szinte érezni, tapintani lehetett. Hirtelen úgy éreztem, idetartozom. Ráadásul 91-ben szerencsés periódus következett az életemben, forgattam Grunwalskyval, aztánjött a Sose halunk meg Koltai Robival, a Senki földje Jeles Andrással, Detre Gáborral a Közjáték a tévében... Úgy éreztem, azt folytatom, amit a szüleim abbahagytak. Apukám karmester volt, anyukám operaénekes, jelmeztervezéssel is foglalkozott, az Operett- színházban is játszott, s lám, épp ott vettem magamnak lakást. Nagyon megfogott, hogy az itteniek tele vannak élettel, fantasztikusak, tehetségesek és van egyfajta belső világuk, ami az amerikaiakra nem jellemző. Amerikában zavart - ha szabad így mondanom a fogyasztói társadalom üressége, ez egyébként sajnos mára megjelent itt is. Ma is úgy érzem, ami ott van, az itt nincs, és ami itt elérhető, az ott nem, szóval, a két világ összegyúrva egészen zseniális lenne. Ami még lenyűgözött itt, az a kétezer év történelem, ami a levegőből árad.- Ez tényleg érezhető vagy csak úgy mondják?- Ülök a buszon, nézem az arcokat, látom a sorsokat, történelem van mögöttük. Genetikailag én is hordozója vagyok ennek a történelemnek, ami olykor iszonyú fájdalmas, de szerencsére van bennem egy nagy adag optimizmus, fogalmam sincs honnan ered, de hiszem, hogy a rossz legyőzhető.- Szóval, úgy hozta a sors, hogy hosszabb időre berendezkedtél Budapesten. Hogy sikerült beilleszkedned a hétköznapokba?- Nem tudtam jól magyarul, nehezen értettem meg magam. Azt mondta például a hentes, hogy kezicsókolom, mire én lelkesen visszaköszöntem a nagydarab pasasnak, hogy kezicsókolom, és nem értettem, mitől lesz céklavörös, és mi a fene baja van velem. Gyerekkoromban egy kanadai kisvárosban éltem, ahol az emberek kedvesek, nyitottak voltak egymás felé. Amikor New Yorkba költöztem, ez a mentalitás veszélyesnek bizonyult, ott illett bezárkóznom, nem pedig jobbra-balra mosolyogni, köszöngetni. Itt végre megint kinyílhattam, élveztem, hogy az emberek rám mosolyognak, ha azt mondom: jó napot kívánok! Hálásak, ha valaki ad magából. Amerikában alig akad téma, nem illik beszélgetni a pénzről, beosztásról, szexről, pasikról.- Számodra természetes volt az is, hogy a művészi feladatok mellett vállalkozásokba fogtál. Csináltál színházat, sütödét, éttermet.- Úgy tűnik, két agyam van, egyik a művészé, a másik az üzletasszonyé. Alapvetően nem a pénz érdekel, hanem a lehetőség. Izgalmas kihívás teremteni valamit a semmiből. Ha nem úgy sül el a dolog, ahogy szerettem volna, ahogy elterveztem, azt mondom: bye, bye! Semmi baj, van még száz ötletem. Egyébként egyáltalán nem véletlenül nyitottam sütödét, mert bár a szüleim művészek voltak, a nagypapám viszont pék. 30 péksége, cukrászdája volt Erdélyben a háború előtt. O mondogatta mindig: meleg, friss, olcsó, az ilyesmit mindig megveszik, mert enni mindig kell. Az étterem is egyfajta önkifejezés, jó szórakozás, hogy megetetsz egy csomó embert, hogy örömet szerzel nekik. Amerikában sok híres ember efféle bizniszbe fog, Paul Newman például salátaönteteket készít, meg pattogatott kukoricát. Az ilyen kreativitás is vonzó, befektetésnek sem rossz, és lehetővé teszi, hogy az ember segítsen másoknak. Én is jótékonykodásra tudtam fordítani a pénz egy részét. Nem mondom, volt ahol hanyatt estek a meglepetéstől, amikor kezdetben személyesen házaltam a sütijeimmel, hogy na de művésznő, mit nem csinál?-Te, aki ezt az évtizedet jórészt itt töltötted Budapesten, szintén úgy látod, hogy amerikanizálódunk?- Igen, és szerintem ez nem feltétlenül jó. De Ferencváros nem ilyen, azért is szeretem ennyire... Budapest többek között fantasztikusan szép épületeitől vonzó, minek ezeket lerombolni, hogy uniformizált házakat építsenek a helyükre, amelyek a világon bárhol állhatnának. Itt van ez a gyönyörű kávéház, klasszikus zene szól, kristálycsillár alatt, szép, régi bútoroknál ülve finom süteményt eszünk jó hangulatban. Amerikában nincsenek ilyen helyek, ezeket kellene megőrizni, mert ezért a hangulatért jönnek ide a külföldiek, ezt
