Ferencváros, 1998 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1998. március / 3. szám
12 Ferencváros Zsákutca P ár évvel ezelőtt Amszterdamban bóklászva afféle kelet-kö- zép-európaiként különös dologra figyeltem fel. A kávéházak küszöbén fekvő kutyákat a világ legtermészetesebb módján nem odébbrúgták, hanem átlépték, a sokcsillagos luxusszálloda közvetlen szomszédságában a hangulatos lakóhajók közül az egyik egy macskamenhely volt. Nem sokkal távolabb pedig, ott a város elegáns negyedének kellős közepén embermenedékhely. Minden élőlénynek pihennie kell valahol - ez sütött a szívemig, és elfogult rajongója lettem a toleranciájáról híres városnak és lakóinak. Kutyástól, macskástól, hajléktala- nostól. Decemberben, még jóval karácsony előtt a Budapesten tanuló külföldi diákok egy csoportja levelet címzett a főpolgármesternek, amelyben megírták, mennyire megdöbbenti őket a rengeteg hajléktalan, a kukában turkálók serege, s jóindulatúan javaslatot is tettek, hogy a lakosság miként tudná szervezetten segíteni élelmiszergyűjtéssel a hajléktalanokat. Január végén válaszolt is a fővárosi hivatal, felvilágosította az aggódókat a hajléktalanszállók és étkezőhelyek meglétéről, röviden ismertette az adminisztrációs rendszert, elismerését fejezte ki a diákok felelősségtudatáért, meghívta őket egy hivatallátogatásra, amennyiben el akarnának mélyülni a problémában, és további kellemes tartózkodást kívánt Budapesten. Ami többek közt figyelemreméltó a fenti történetben, az, hogy az itt élők (legyenek azok bennszülöttek vagy külföldiek) napjai és hangulata nagyon is kölcsönhatásban áll a hajléktalanokkal. Nemrég japán hajléktalanokat mutatott be az egyik tévéadó, akik egyáltalán nem ríttak ki az átlagemberek közül. Legtöbbjük rendszeresen mosakszik és ■ tisztán tartja a ruháit, mert: nem akar embertársaiban rossz közérzetet kelteni. Nyilvánvaló, hogy a decemberi levelet az itt élő külföldi fiatalok rossz közérzete íratta meg, merthogy nagyon is „szemet szúróak” a budapesti hajléktalanok. És tegyük hozzá, a budapesti utca embere korántsem bír amszterdami toleranciával. Mi tagadás, amíg a Külső Mester utcát keresem, gyakran eszembe jut a holland belvárosi menhely, annál is inkább, mert született pesti létemre kerek másfél órát bolyongok a Fradi peremén, azon morfondírozva, hogy sikerült lám úgy eldugni a hajléktalanszállót, mintha nem is lenne. Kiseprűzi a város a problémát a peremkerületbe, ott lényegesen kevésbé szembeötlő. Amikor már pofátlanul nagy késésben vagyok, megeresztek egy kétségbeesett telefont az intézménybe: innen merre tovább? Földrajzi paramétereim hallatán a portás úr megnyugtat, egész közel járok, bizonyára a zsákutca kerülte el a figyelmemet, az tévesztett meg. így igaz. 129-en odataláltak. Annyian lakják a szállót. Talán köztük is megfordult néhányuk fejében a közönséges KRESZ tábla láttán: totális zsákutca. Életé, egzisztenciáé, reményé. Ide is csak beutalóval kerülhetnek, miután kivárták sorukat a „központi elosztóban”, a Dózsa György úton. A beutaló alapján fél évig lakhatnak itt, további fél évet hosszabbíthat az intézetvezető, újabb terminusra adhat engedélyt méltányosságból az igazgató - ezek a határok persze csúszhatnak. Ha valakinek olyanok az életkörülményei, hogy az itteni szociális munkások nagyobb biztonságban tudják az illetőt a Külső Mester utcai szállóban, akkor gyakorolják ezt a méltányosságot. A legnagyobb gondot persze az jelenti, hogy ha valakinek 9300 forintnyi jövedelme van, akkor az nem gondolhat sem lakásra, sem albérletre, nem marad más lehetősége, mint a hajléktalanszálló. Klárika kibújik a titulusait firtató kérdés alól, ő szociális munkás, azt mondja, nem kell ezt ragozni. A portástól kezdve mindenki Klárikázza, s ő arra büszke, hogy a „mi embereinken, ha kimennek az utcára, nem látszik, hogy ők hajléktalanok. Nem az átlagemberben élő képet testesítik meg, rokkant- nyugdíjasok, akik adnak magukra, vagy ha nem, hát rávesszük őket, hogy ügyeljenek a külsejükre”. Klárika szinte mindig így emlegeti a lakókat, a „mi embereink”. Nem feledkezve meg arról, hogy minden egyes sors árnyékában nagy valószínűséggel súlyos tragédiák húzódnak meg. Elfogadja, hogy van, aki feltárja előtte egész életét, van olyan, aki inkább magába zárkózik, s olyan is, aki hazudik neki. A gondjaik megoldása a feladata: kiváltani a drága gyógyszert, ha nem telik rá, megkeresni a segítséget nyújtó szervezetet, egyházat, alapítványt. Jóllehet, a szálló csak fedelet biztosít a rászoruló feje fölé, kapcsolatot építettek a kerületi nyugdíjas klubokkal, amelyek biztosítják az étkezést, amennyiben ezt a lakók igénylik és be tudnak illeszkedni a klub életébe. Ottjártamkor épp telefonos csere- egyezmény született, az efféle mindennapos, a kollégák a különböző intézményekből a lehetőség szerint segítik egymást: az egyiknek van szociális otthon helye, oda átmegy a Külső Mester utcából pár ember, cserébe fogadni tudnak onnan néhány fiatalt. A fiatal szállóla-
