Ferencváros, 1998 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1998. március / 3. szám
Ferencváros _____________________________________________________________________3 Milyen (lesz) az Aszódi úti lakótelep? A Gyáli úti nyolc házak egyike Azt mondja az olvasó, hogy „miért nem írnak az Aszódi úti lakótelepről? Lenne mit! Jöjjenek már el, nézzenek szét.” Azt mondja erre a főszerkesztő: menjetek már el, nézzetek szét, írjatok róla valami hangulatosat. Azt mondjuk erre a fotós kollégámmal: menjünk, nézzük, írjunk. Úgyhogy mentünk, néztük. Most meg írok. írnék. Hangulatosat. De milyet? Búsat? Vidámat? írjam meg, hogy ha már arra jártunk, benéztünk a népnyelv által csak Gyáli úti nyolc házként emlegetett telepre is? A házak által közrefogott egyik kis parkban, bár tavaszias idő volt, csak egy önfeledt kutya bóklászott. A parkra néző gangon száradó ruhák lengedeztek, az ablakból idős emberek hajoltak ki kíváncsian, a bejárat előtt pedig fiatal fiúk ütötték agyon az idejüket. írjam meg, hogy azt gondoltam, itt aztán nincs titok, meg intim szféra? Nyári estéken mind az összes lakásban tudható, hogy hol és mit néznek a tévében, hol és ki veri a feleségét vagy a gyerekét, vagy hol és mit főznek vacsorára. A házak egyikének bejárata előtt álldogáló középkorú férfi a fényképezőgépet meglátva örömmel invitált bennünket a pincébe. Miközben teljes sötétségben Botorkáltunk lefelé, elmagyarázta, hogy nemcsak villany nincs, de pinceajtó sem, mivel azt már jó régen ellopták. „Vendéglátónk” a saját rekeszében kis műhelyt alakított ki, ám dolgozni nem tud benne, mert csőrepedés miatt néha féllábszárig áll lenn a víz. Meg más is. „Azt” szerencsére nem láttuk, de az elképesztő bűz alapján fogalmunk lehet arról, hogy micsoda. Arra kért bennünket, hogy várjuk meg, míg a házban valaki lehúzza a vécét és „akkor aztán lefényképezhetjük, hogy spriccel ki a falból a kis- meg a nagydolog”. Nem vártuk meg. Vagy írjam azt, hogy az Aszódi úti telepen egyrészt kellemesen csalódtam, mert azt hallottam, hogy a telepiek a közeli ferencvárosi pályaudvar kifosztásából élnek; összejátszva a vasutasokkal, lopnak mindent, ami mozdítható. Zárt ajtókra és az ablakok résnyire elhúzott függönyei mögül kivillanó sötét tekintetekre, marcona alakokra számítottam. Ehelyett közlékeny, kedves, kedélyes emberekkel beszélgethettünk. Vagy írjam azt, hogy ennek ellenére azért mégis csak lehangoló volt körbejárni a telepen. írjam, hogy úgy éreztem, ez egy családi házas, kertes övezetnek álcázott lakótelep, az egymás mellé épült egyszintes, cseréptetős házikókban családonként 38 négyzetméteres lakásokkal, a közös falak miatti tökéletes áthallással, apró, egyéni ízlés szerint gondozott vagy limlommal telezsúfolt, és e két véglet között számos formációban „berendezett” előkertekkel, a kerteket még apróbbá tevő, szükségmegoldásként szerszámoknak, kerékpároknak, kutyáknak téglából vagy mindenféle ákombákom anyagokból épített sufnikkal, toldaléképületekkel, a házsorok között húzódó keskeny, egyembemyi utcácskákkal, az egymást riasztó és a szinte minden kertben jelzőrendszerként működő kutyákkal. És hogy milyen a sors, utunkba került az az olvasó is, aki betelefonált a szerkesztőségbe. Rékasi Mihály az otthonába, a felújított, tetőtérbeépített házak egyikébe tessékel. A telep múltjáról sokat tudna mesélni, hiszen ebben a házban született. Édesanyja segédházfelügyelőként, azaz viciként dolgozott a telepen, s mint a vici gyereke, ő segített kétkerekű kiskocsival összeszedhi a házakból a szemetet. Történeteiből felsejlik a múlt: a falusias hangulat, az összetartó közösség, amikor a családok mindegyike név szerint is ismerte egymást. Gyerek volt még - meséli -, amikor az ott lakók kétkezi munkájával épült fel a párt háza, ahová aztán befolyt a közösségi élet is, mozival, diszkóval, asztali focival, biliárddal. A pártház lassan az enyészeté, évekkel ezelőtt egy szép napon megjelent ott egy titokzatos darus gép és lerámolta a ház tetejét; mire egy lakó bejelentést tett, és kiszállt a rendőrség, a daru eltűnt. Azóta sincs hír arról, hogy ki, hova és miért vitte el a tetőt. A folytatás is gyorsan megy, napról napra fogy a ház, a telepen és környékén élőknek pedig nincs helyben szórakozási lehetőségük. Vagy a közért előtt ácsorognak vagy a parknak mondott területen vezetik le fölös energiáikat. Ez utóbbi meg is látszik a parkon, ahol régen játszótér, bokrok, fák voltak, meg vagy ötven, amolyan jellegzetes kőpad, fényes pirosra festett farészekkel. Ma már alig egy pár van meg épen. De nem tett jót a térnek a házak átépítése sem, amikor is az építtetők a park egy részét használták felvonulási terepükként. A park szélén meg ott csúfoskodik a könyvtár talán még megmenthető épülete is, amiről az a hír járja, hogy még csak gazdája sincs. Oldalán ugyan ott virít, hogy Szabó Ervin Könyvtár, de a központban
