Ferencváros, 1997 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1997. szeptember / 9. szám
Ferencváros Szereted a Ferencvárost? A gyermeknek még olyan magától értetődő, hogy nappalok és éjszakák váltakoznak, hogy holnap holnap lesz, és eddig meg addig ennyit meg annyit kell aludni. Öregség, halál - még ha meg is érti mit jelent -, nem fél, hiszen mindez végtelenül távolinak tűnik, s ha másért nem is, ezen oknál fogva boldognak nevezendő a gyermekiét. Később hajlamosak leszünk végtelen romantikával fordulni a múltba és a szülői ház felé. Az első hely, amit otthonnak nevezünk, és szerencsés ember az, aki innen elkerülve újra képes valódi otthont teremteni magának. Ha belépek egy lakásba, szinte azonnal megérzem, hogy tényleg ott élnek az ott lakók. Mert jaj annak, akinek egyetlen olyan hely sincs, ahol egy pillanatra megpihen a szíve, ahol úgy érzi, megérkezett. Az „ilyen” csak vándorol mindennapjai kiürült keretei között, emlékeibe fordulva és szép jövőt álmodva, sohasem a jelenben, sohasem ott, ahol valami valóban megérintheti a lelkét. Én a Ferencvárosban születtem, s bár „szeretetet” nem éreztem a környék iránt, de az, hogy itt kell élnem - természetesnek és megfellebbezhetetlennek látszott. Most, hogy már nem itt élek, bár vissza talán nem költöznék, mégis ha erre járok úgy érzem, mintha újra hazatalálnék. Kíváncsi voltam, vajon mennyire szeretnek itt, a Ferencvárosban élni azok, akik itt születtek, és akiket ide sodort az élet. A Bakáts téren kérdezősködtünk. Először két hölgytől érdeklődtem, egy pádon ücsörögtek. Már több mint 40 éve laknak itt, egyikőjüknek 1956- ban utaltak ki szolgálati lakást a Ferenc körúton. Ferencvárost nagyon szereti, illetve szerette egészen a közelmúltig, mikoron is házuk aljában megnyílt egy „bár” és egy zeneműbolt. Azóta - mondja - nem tudok pihenni. Nem az a baj, amit csinálnak, mert nem vagyok prűd. Hanem az, hogy minden hangos. A zene, a ricsaj, a szellőztetőberendezés. Azóta a Bakáts téren egy-egy séta alkalmával többet pihenek, mint otthon. A másik hölgy - ő a Bakáts téren lakik, most házfelügyelő. Előtte 20 évig dolgozott esztergályosként. Ő is szereti a Ferencvárost, sokat jelent számára a templom, a parkot övező fák, az, hogy minden könnyen elérhető, no meg - azt hiszem - nagy úr a megszokás. Utánuk egy urat kérdeztem, ő is egy pádon pihent, és szintén szeret itt lakni, mert - azt mondja -, csendes környék. No én nem tudom, hogy a Haller utca, ahol ő él, mekkora jóindulattal nevezhető csendesnek, de az biztos, hogyha sok-sok évet kell leélnem valahol, akkor okot kell találjak arra, hogy megszeressem a környéket, mert különben elviselhetetlen lenne a létezés. Egy másik úr, noha a fényképezőgép láttán azt állította, hogy nem ferencvárosi, tuti füllentett, hiszen ki falatozik szalonnát egy pádon, papucsban, húsz éves kutyával a lába alatt, ha nem egy helybéli. Mellesleg rá is volt írva az arcára, hogy ő bizony ferencvárosi. Én megérzem az ilyesmit. Következő áldozatunk egy kutyás hölgy, ő kérte, ne fotózzuk. Azt mondta, hogy nem szereti a Ferencvárost, mert ronda, büdös és koszos, de a többi kerület sem jobb, ahol ekkora az autó- forgalom. „Az ember megfullad a szmogtól, mégis azt mondják, ne igyunk, ne dohányozzunk, meg ilyenek. Mintha nem lenne tök mindegy, hogy öt vagy tizenöt év múlva patko- lunk el” - mondta, és távozott. Utána két általános iskolás forma fiút kaptunk el. Számukra - mint sejtettem - irreális volt a kérdés, bár egyikőjük rajongva beszélt a Duna-partról, ahol esténként összegyűlik a kutyás társaság. Neki ez a nap fénypontja, s el sem tudja képzelni, mi lenne vele, ha innen elköltöznének. Talán egy ferencvárosi kutyás „hölgy” képében látogatta meg az első szerelem? De ehhez már semmi közünk. Úgy emlékszem, hogy először én is a Duna- parton lettem szerelmes. Lehet, hogy ez valami különleges varázslattal sújtott hely? K.
