Ferencváros, 1997 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1997. május / 5. szám

Ferencváros

A költészet napjára

József Attila koszorúi

E

lképzelem, hány és hányféle koszorút helyeztek el József Attilára emlékezve, s az is eszembe jut, hogy milyen jól járt volna, ha legalább az utókor koszorúinak árát még életében megkapja. Nemsokára múlt századi költő lesz belőle, miként belőlünk is múlt századi emberek. Nehéz ezt felfogni, megérteni. Nekünk a modernség fogalma még valamiért József Attila ifjúságával egyidős, a különféle, egymással versengő „izmusok” ragyogó korszakával. Az is érdekes, hogy a mi korunkban már nincsenek ilyen „izmusok”, állítólag a történelem után vagyunk már, és csak a posztmodem létezik, a szöveg, a magánbeszéd. És most próbáljunk eltekinteni József Attilától, a „tananyagtól”. Iskoláskoromban minden második osztályterem falán az ékeskedett, hogy „Dolgozni csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag megy az égen, / úgy érdemes”. Ezt írták ki abban a korban, mely kisajátította magának a „nagy proletárköltőt", de még ezt az intelmét sem vette komolyan. Nem dolgozott se pontosan, se szépen, és a vörös csillag mára tiltott önkényuralmi jelképpé vált. Az is érdekes, hogy mára József Attila eszméiből,

eszményeiből nem sok maradt, elég csak Marxra vagy Freudra gondolnunk - az ő költészete azonban semmit sem halványult, sót talán sohasem volt érvényesebb, mint éppen ma. Az ezer- kilencszázharmincas évek eseményei aligha téveszthetők össze az ezerki- lencszázkilencvenes évekéivel, és mégis - ha József Attila ma körülnézne - elég hamar rádöbbenne, az elmúlt hatvan év alatt Magyarország nem sokat változott. Még Budapest sem, legfeljebb az újabb proletárok szürke lakótömbjeivel kellene megismerkednie, meg az új nemzetközi cégek nevével. Egyébként a lényeg alig változott. Van hárommillió koldus, országos szegénység, kizsákmányoló kapitalizmus, de mindez más, ha tetszik, magasabb fokon, hiszen „finomul a kín". A költő nyilván elcsodálkozna a sok gépkocsi láttán, a televízión és a számítógépen, de olyan nagy újdonsággal nem tudnánk meglepni. Persze eljátszhatnánk a gondolattal, mi lett volna, ha nem jön az a szárszói vonat, vagy jobb orvosok és barátok támogatják. De hát ez olyan gondolatjáték, mint Petőfi esetében. Petőfi életműve Segesvárnál, József Attiláé Balatonszárszónál bevégeztetett. Ha József Attila tovább él, csak további szenvedés és megaláztatás várt volna rá, annyi bizonyos: még akkor is, ha életében kapja meg a posztumusz Kossuth- díjat. ó nem írt volna dicsőítő verset Rákosinak, sem Sztálinnak. Ó is fellázadt volna 1956-ban, s lehet, börtönnel jutalmazták volna verseit. Öregkori költészete? Itt megáll a képzelet - József Attilát nem tudjuk elképzelni öregnek, ahogyan Petőfit sem. Legfeljebb hallgatását tudjuk elgondolni, nyomasztó, országos hallgatását, szavának megvonását a publikumtól. József Attila ugyanúgy nem szerkeszthetett volna lapot 1945 után, ahogyan utolsó évtizedeiben Illyés Gyula sem. Pártokon kívül és felül maradt volna 1989 után is: minden oka és

joga meglett volna rá, nagy öregként. Nem tudok tőle elképzelni egyetlen érvényes sort sem, amit ne korábban írt volna. Vagy próbáljuk látni őt, amint prózát ír, netán gyermekverseket a tilalom éveiben? Vagy a műfordításba menekül, mint oly sokan? A puszta megélhetésért fordított volna orosz verseket, mint sokan közülünk? Nem, ezt is nehéz elképzelni. Aminthogy azt is nehéz kimondani, hogy József Attilának igaza volt, amikor úgy döntött: elég. Nem pillanatnyi elmezavar volt ez, hanem történelmi szükségszerűség. A magyar költészetnek a legnagyobb árvája így kellett hogy végezze, egyedül, mindenkitől elhagyatva. Értünk és helyettünk halt meg, hogy verseiben naponta feltámadjon, a magyar költészet megváltójaként. Ezért ünnep születésének napja, nem piros betűs ünnep, nem munkaszünet, de országos ünnep.

És hogyan ünnepel a magyar költészet? Nagyjából úgy, ahogyan József Attila idejében. Őrzi régi dicsőségét, de boldog, aki néhány száz példányban, mecénások (szponzorok) segítségével közreadhatja újabb műveit néhány tiszteletpéldány fejében. A magyar költészet visszasüllyedt a hatvan évvel korábbi állapotba, miként a magyar társadalom is. Nem túl kedvező és vigasztaló a leltár, de éppen az öngyilkos nemzet öngyilkos költője fogalmazta meg a Tudod, hogy nincs bocsánat című számvetésében azt, amit mi, mai költők is megszívelhetünk, akik fölöslegesnek érezzük magunkat:

„Ne vádolj, ne fogadkozz, ne légy komisz magadhoz, ne hódolj és ne hódíts, ne csatlakozz a hadhoz.

Maradj fölöslegesnek, a titkokat ne lesd meg.

S ezt az emberiséget,

hisz ember vagy, ne vesd meg."

Lehet, hogy most kicsit feleslegesnek érezzük magunkat, de adja Isten, hogy csak annyira legyünk feleslegesek, ahogyan József Attila volt a XX. század szorongatott, szenvedő magyarsága számára. Mert akkor nem éltünk, nem írtunk hiába.

Szentmihályi Szabó Péter

(Elhangzott április 11-én délelőtt, József Attila Gát utcai szülőházában.)