Ferencváros, 1997 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1997. április / 4. szám
Ferencváros 3 Kórház az ágyunk szélén Ezek rendkívül ócska bódék voltak. Mi vállaltuk a bontás, szétszerelés, a csomagolás és a szállítás költségeit. Idővel minden kereskedő odaérkezett, és ott tett nyilatkozataik alapján végeztük a leltározást, valamint a kívánság szerinti címre szállítottunk mindent.- Miért volt ez ennyire sürgős?- A közérdek miatt. Bár ez csak most tűnik nagyon gyors eljárásnak. Ne feledkezzünk meg arról, hogy az egyeztető tárgyalások tavaly óta folytak, és a kereskedők minden alkalmat megragadtak az időhúzásra. A polgár- mester úr 1996 júniusában levélben értesítette őket, hogy a karácsonyi vásárra való tekintettel az évben még nem kell elhagyniuk a teret, de '97 januárjában már igen, és ezt a tájékoztatást röviddel később megismételte. Időközben személyesen is többen jártak ott az önkormányzat részéről, hogy egyeztetni tudjanak az érintettekkel. Nem sikerült. Pedig a kereskedők pontosan tudták, hogy előbb-utóbb menniük kell. Ez kiderül abból is, amit a bontás során tapasztaltunk. Teljesen elhanyagolt, koszos bódék, döglött egerek, kicsírázott egérirtó, romlott, sárgára színeződött nyers pacal a vödörben - tehát egészen nyilvánvaló volt, hogy jó ideje nem is költöttek a szolgáltatás fejlesztésére, mert tudták, hogy semmi értelme.- De még nem rendeződött véglegesen az ügy.- Nem. Az ügyész óvást nyújtott be éppen amiatt, hogy nem adtuk meg a lehetőséget az önkéntes teljesítésre. Meg úgy tudom, néhány kereskedő a rendőrségnél tett ellenünk feljelentést, miszerint eltűnt valamije a bontásnál. Az ügyészi óvásra most nyolc napon belül adjuk be ellenvéleményünket.- Egy ilyen eljárás nem feltétlenül teszi szimpatikussá az önkormányzatot.- Azt a hisztériát, ami a sajtón keresztül zajlott, a kereskedők szították. Én épp az ellenkezőjét tapasztaltam. Többen is megszólítottak a bontás közben, és örültek, hogy megszűnik végre a pavilonsor. Szakmai körökben is elismerést nyert az ügy, hogy sikerült végre valakinek évekig tartó huzavona helyett határozottan intézkednie.- ion A hogy csökkentik a kórházi ágyak számát, egyre nagyobb szerep jut a háziápolásnak. Ezúttal Pados Attilánéval beszélgettünk, aki magánvállalkozóként látja el otthonukban a betegeket.- Ha jól tudom, ön nemcsak háziápolóként dolgozik.- A napom nagy részét a körzeti rendelőben töltöm, ahol főállásban dolgozom és részmunkaidőben végzek otthoni betegápolást.- Ez a részmunkaidő napi hány órát jelent?- Az OEP (Országos Egészségbiztosítási Pénztár) engedélyének egyik feltétele volt, hogy mindenhol és mindenkor elérhetőnek kell lennem, így ez nem egy meghatározott időtartam.-Akár hétvégén vagy éjszaka is kereshetik a betegek?- Igen, de arra még nem akadt példa, hogy éjszaka kellett volna kimennem valakihez, bár olyan már előfordult, hogy felhívtak tanácsot kérni, esetleg egy másnapi vizitet megbeszélni. De ha bármikor úgy érezném, hogy valakinek szüksége van rám, biztos, hogy azonnal mennék.- Ez azt jelenti, hogy ha én beteg vagyok és felhívom önt, megrendelhetem magamnak az ápolást?- Nem. A háziápolás csak akkor engedélyezhető, ha az kórházi kezelést helyettesít vagy vált ki. Ebben az esetben is, csak a háziorvos, a kórházi orvos illetve a rendelőintézeti szakorvos kezdeményezheti.- Eddig többnyire csak szociális ápolók gondozták otthon a betegeket. Mennyire más és mennyiben hasonló az ön munkája?- Nem lehet élesen elválasztani a kettőt, valahol egy kicsit össze is mosódik a határ. Hiszen nemcsak a lázat, a vérnyomást mérem, a gyógyszert, az injekciót adom be, hanem ha úgy adódik, meg is kell fürdetnem a pácienst, ami végül is nem az én dolgom lenne.- Ápolónői pályája során melyik volt a legmaradandóbb pillanat?- Egyszer behoztak hozzám egy szinte teljesen elkékült, három, négy hónap körüli csecsemőt. Egyik legnagyszerűbb és legszebb élményem, hogy a klinikai halál állapotából sikerült újraélesztenem a picit. Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor felsírt.- Melyik volt a legfurcsább eset a praxisában?- Nemrég kezeltem egy idős bácsit, akit kulcscsonttöréssel és mozgásszervi problémákkal szállítottak kórházba. Elég rossz állapotban, gyakorlatilag magatehetetlenül került haza. Az engedélyezhető 14 vizit után viszont úgy összeszedte magát, hogy egyedül is kimerészkedett az utcára. Sajnos elcsúszott, és a dolog iróniája, hogy nem is a jégen, hanem egy teljesen száraz, felszórt útszakaszon. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nagyobb baj nem történt, „csak” egy könnyebb agyrázkódást szenvedett szegény, de így is újabb kezelésekre volt szüksége.- Mennyire lehet, mennyire tudja feldolgozni azt, hogy nap mint nap betegekkel, betegségekkel foglalkozik. Ön fél például a betegségektől?- Amikor pályám kezdetén elkezdtem a László Kórházban dolgozni, szép sorjában megkaptam minden fertőző gyermekbetegséget, ami annak idején elkerült. De szerencsére nem félek, nincs is időm ilyeneken gondolkodni. Egyedül a halál az, amit nem lehet megszokni. Volt rá eset, hogy valaki a kezeim közt halt meg. Azt sokáig nem bírtam feldolgozni. Egy ideig dolgoztam üzemben is, ahol a betegekkel kevesebb kapcsolatom volt, inkább a balesetet szenvedett dolgozókat kellett ellátnom, de éreztem, hogy az nem az én területem. Most már lassan harmincadik éve, hogy itt dolgozom, és nem is tudom másképp elképzelni az életemet. Kerekes Piroska
