Ferencváros, 1996 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1996. március / 3. szám
BESZÉLJÜNK... A hatalmaskodásról és a hajléktalanról A hajléktalant a Déli pályaudvar előtt láttam meg, a 18- as villamos megállójában. Nem annyira láttam, mint inkább halványan felderengett a látószögemben, amikor a többi várakozóval együtt a Moszkva tér felé meresztettem tekintetem, várva a villamost. A 18-as ritkán jár így délelőtt, 9 óra tájban. A hajléktalan a másik járdasziget elején turkált a szemetes ládában. Két nagy, kétes tisztaságú papírzsák volt nála, láthatólag már majdnem tele. Könyékig merült a ronda színű, nem is tudom: narancsvörös? láda tartalmába, munkáját elmé- lyülten végezte, bár fél szemmel ő is olykor-olykor a Moszkva tér felé pis- lantott. Környezetére ügyet sem vetett. Nem szégyellte foglalatosságát, lerítt róla a szakmai öntudat, mellyel tevékenységét, mint az egyik legitim specifikációt fogta fel a társadalmi munka- megosztásban. Ki villamost vezet, ki hidat tervez, ki gyümölcsöt árul - ő kukázik. Ha valami egyáltalán feltűnő volt rajta, akkor az öltözetének úgyszólván tisztes kinézete volt: a középvilágos színű ing távolról tisztának tűnt, szürke pulóvere úgyszintén, cipője sarka kissé kopott volt, de még elfogadható mértékben. A szegényes, a szűkös időkhöz mérten kissé lenge, de egészében véve jó benyomást keltő öltözet miatt - ahogy bal kezével összefogta két zsákját, míg jobbjával komótosan a szemétládába merült, mozdulataiban és egész tartásában volt valami méltóság, sőt, ha a kukázásra ilyet egyáltalán mondani lehet - az egész jelenségben volt valami..., igen, határozottan volt valami elegancia. De mindez csak később tudatosult bennem, amikor közelebbről vettem szemügyre a hajléktalant. Közben megérkezett a 18-as villamos, melyet észlelvén, a hajléktalan két zsákjával kalimpálva átszaladt a túloldalról s utolsóként szállt fel a második kocsi utolsó ajtaján. Átment a szemben lévő zárt ajtóhoz, lelépett az alsó lépcsőre, s két zsákját szorosan maga mellé véve, készen állt az utazásra. Én két-három méterre a kocsi belseje felé húzódtam, tudat alatt menekülve a várható bűztől, mely a mosdatlanság és a koszos ruha penetráns illatának légnemű vegyülete úgy hozzátartozik minden hajléktalanhoz, mint a filozófiában az akcidencia a szubsztanciához. Az óvatosság azonban felesleges volt: a hajléktalan nem volt büdös. Ám ekkor a vezető hangja zendült föl ellentmondást nem tűrően a hangszóróból: „Aki most szállt fel az utolsó ajtón, szálljon le!” Az utasok először nem jöttek rá, hogy kiről is van szó, néztek jobbra-balra. Egészen addig, míg a vezető meg nem ismételte szavait, majd fenyegetően hozzáfűzte: „Amíg az illető le nem száll, a kocsi nem megy tovább”. Vártunk. Egy perc múlva a vezető kijött a fülkéjéből, a járdaszigeten hátrament az utolsó ajtóig, s beszólt a hajléktalannak, hogy szálljon le. És ekkor a hajléktalan előkapta bérletét s felmutatta a vezetőnek. „Tessék, van bérletem, van bérletem!” A vezetőt e váratlan fordult meglepte, de még kipréselte magából, hogy „ilyen koszos csomagokkal nem lehet felszállni”, majd visszament a fülkéjébe, s a hangszóróban megismételte, hogy márpedig ő addig nem megy tovább, míg “az az illető” le nem száll. Álltunk és vártunk. A hátsó ajtó melletti széken ülő középkorú, munkáskinézetű ember így kommentálta az eseményt: „Milyen jogon nem megy ez tovább, ha az úrnak van bérlete? Persze arra számít, hogy majd az utasok feldühödnek és lelökdösik. Ez hatalommal való visszaélés. Csakhogy már nem olyan időket élünk. Bezzeg a múltkor, amikor egy hajnali villamossal jöttem erre és részeg fiatalok randalíroztak a kocsiban, akkor lapult a fülkéjében. Csak a gyengébbel mer hatalmaskodni.” A szemben ülő hölgy helyeselt és feltette a kérdést: „Node, mért csinálja ezt? Neki be kell tartania a menetrendet.” A munkás erre azt mondta: „Hogy éreztesse a hatalmát.” A villamos ekkor váratlanul elindult. Ám megszólalt a hajléktalan is, és olyan szavakat használt, melyeket e sorok írója magától sohasem találna ki: „Szellőzteti az irigységét. Nyakamba akarja szómi a fullánkját. De én nem fogom trágya-szellemüket magamba lenyelni. Nem magába, hanem a másikba fúrja trágyafullánkját”. E szinte bibliai igét még többször variálta, a szavakat megforgatta, majd magyarázatképpen hozzáfűzte: „A Gellért térre megyek, a zsákokban száraz kenyér van, a halaknak viszem.” Szavait döbbent csend fogadta, de egy idő után mi, utasok ráébredtünk, hogy ki is ő valójában. Valaki, aki egy hajléktalan színeiben jelent meg közöttünk. Már nem is csodálkoztunk, amikor a Gellért téren a hajléktalan nem leszállt, hanem kilebegett a villamosból, átszállt az épp ott álló 49-es villamosra, a Szabadság híd irányában. Utánarohantam, s láttam ahogy landolt a rakparton, s zsákjából szómi kezdte a kenyérdarabokat a jeges vízbe. Pillanatok alatt halak tömege gyűlt össze, s tá- tott szájjal kapkodták a falatokat. S ő beszélt hozzájuk: „Gyertek kedveské- im, megváltónk jelképei. Miként a Bibliában meg vagyon írva: az ég madarai se nem vetnek, se nem aratnak, de a ti mennyei Atyátok mégis gondoskodik róluk. De ti, halacskáim, ti is kedvesek vagyok őelőtte. Most általam táplál benneteket kenyérrel és igével. Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik. S amit a legkisebbnek teszünk, Őnekj 19
