Ferencváros, 1996 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1996. június / 6. szám
FÓRUM - FÓRUM - FÓRUM T. Szerkesztőség! Lapjuk áprilisi számában „Körséta a Bakáts téren” címmel megjelent írás belőlem az alábbi gondolatokat váltotta ki: Közel harminc éve élek a Bakáts tér egyik házában. Néha hervadozó lokálpatrióta büszkeséggel ugyan de szeretem ezt a teret. Szeretem, mert hangulata van, emlékeim körnek hozzá, aggódom érte, mert az időnként érte tett anyagi és energia ráfordítások ellenére piszkos, pusztulnak házai, gyönyörű fái és temploma. Ebből a több évtizedes rámtelepedő hangulatból zökkentett ki, majd emelt, szinte röpített - hogy stílszerű legyek - templomtorony magasba lapjuknak egy írása, a „Körséta a Bakáts téren”. Mint említettem, már ősrégi Bakáts téri vagyok, lakásunkba szinte „belelóg” a templom, tornyostól, mindenestől. Életünk, mindennapjaink részese. Kedveljük, és mint hozzánk közel álló, majdnem személyes barátot, dühösen is szidjuk, ha repedt hangjával nyugalmunkat háborgatja. Az említett cikk óta viszonyom a templomhoz megváltozott. Mindjárt elmondom miért. Egy hölgy, a cikk szerzője, lapjukban elmeséli, hogy „bablevessel a gyomrában ténfergett a téren... mintha önmaga lelkén sétálna át, azon a szép búsmagyar kósza lelkén”. Ilyen hatalmassá terebélyesedett dekadens hangulat mellett azután fogta magát „átvágott sréhen a téren, és hirtelen látott valami olyat, ami segítette elhelyezni a Bakáts tér páratlan atmoszféráját lelkében”. Mivel előzőleg körbe ment a téren, ez az irányváltás számomra is váratlan volt, de megnyugtatott. Megnyugtatott, mert már féltem, elkerüli figyelmét a templom, vagy talán valami takarja azt. Szóval félelmem alaptalan volt. Ilyen túlterhelt gyomorral ténferegve, „sréhen”, ide-oda bóklászva is szemébe ötlött a templom. A döbbenet persze csak most következett. Meglátott egy gótikus templomot. Istenem, mit tesz egy tál bableves. Itt a kerületben is át lehet élni olyan élményeket, amit - eddig úgy hittem - csak a párizsi Notre Dame, vagy a londoni Westminster látványa nyújthat az embernek. Eddig ugyanis azt gondoltam, egy neo- román, vagy talán egy francia-román archaizáló stílusban született Ybl alkotással élek együtt. Én persze ugyanúgy szeretem, de azért időnként sandán nézem. Be vagyok csapva. Bizonytalanságomat az írásmű befejezése csak tovább fokozza. A szerző ugyanis azt írja: „Tovább somfordálok - letörten.” Mi történhetett? Lehet, hogy a bableves okozta vízió kezdett szűnni, vagy a „sréhen” történő mászkálás fárasztotta ilyen letörtté? Udvari Lajos Bakáts tér 3. alatti lakos Tisztelt Szerkesztőség! Mint nagyon régi ferencvárosi polgárok, mindig érdeklődéssel olvassuk a kerületünkkel foglalkozó lapot. A májusi számban megjelent „Milyen lesz a mi Ferencvárosunk?” c. cikkel kapcsolatban - mely az épülő Duna Házzal foglalkozik - lenne néhány nem egyetértő észrevételünk. A Boráros tér egy igen nagyforgalmú (HÉV, villamos, több autóbusz és rengeteg gépkocsi) hely. Aki a közelben lakik vagy gyakran jár arra, annak ez közismert. Tehát: 1. A Duna Háznak ebbe a térbe tervezése és engedélyezése (a környéki lakók véleményének kikérése nélkül) nem volt szerencsés döntés, hiszen inkább bővíteni kellett volna a teret. 2. Ferencvárosnak ez a része zöldövezetben igen szegény, ezért nagyon okos és szerencsés megoldás lenne és lett volna a Petőfi és a Lágymányosi híd közötti keskeny partszakaszt parkosítani. 3. Ki gondolt vagy gondol arra az illetékesek közül, hogy a Soroksári úton lakók egyébként is zajos és szennyezett levegőjét a Duna part beépítésével tovább rontják, megvásárolt otthonuk értékét lecsökkentik. Végezetül: a cikk írója a Duna Ház „leendő boldog tulajdonosain” kívül kicsit tekintetet vethetett volna a mögötte lévő házak szerencsétlen polgáriaira is. Mindezeken kívül - bár nem vagyunk szakemberei az építészetnek - véleményünk szerint ez a minden oldalán más-más léptékű „Pentagon” nem emeli a tér városképi látványát. Tisztelettel: Kóta Béláné Kilátás és belátás „Arra gondoltam, talán utoljára látom ezt a csodás panorámát” -jegyzi meg Galvács László a decemberben nyitó Duna Házról írt, egyébként igen lelkes májusi beszámolójában. A cikk egyik fejezetcíméből („A pincegarázstól a luxuslakosztályig”) kiindulva valóban van ok a ferencvárosi lokálpatriotizmus lelkes hangjaira: a Dunapart új, sokfunkciójú épületével bővül a városkép, gazdagodott a telket értékesítő főváros, gazdagszik a befektetést jól hasznosító Céhek Háza Kft.; az irodák nagyhatalmú urai tovább szélesíthetik eddigi tevékenységüket, a luxuslakások leendő tulajdonosai pedig - ha ilyen lakásokra telik nekik - nyilván már jelenleg is gazdagok. így hát vélhetőleg mindenki jól jár; pontosabban majdnem mindenki. Kivéve azokat, akik a cikk fentebb idézett mondatát elsődlegesen átérzik, mivel eddig lakásukból szép kilátásuk nyílt a Gellért-hegyet is magában foglaló tájra, most azonban az új épület megfosztotta őket ettől. Azok, akik (jobbára évtizedekkel ezelőtt) éppen e panorámától befolyásoltatva költöztek a különben nem sok előnnyel kecsegtető környékre, vesztesekké váltak: lakásuk nyilvánvalóan vesztett eredeti értékéből. Vajon nem kellene-e és illene-e (a lakbérmegállapításnál, az eladási összeg meghatározásánál vagy akár közvetlen térítés formájában) ezt valamiképpen méltányolni? Elegendő-e az „ez van, ezt kell szeretni” könnyed és üres sztereotípiája? A kérdés annál is inkább indokolt, mivel például az új luxusépület közvetlen hátterében húzódó, fák nélküli Ipar utca jelenlegi elhanyagolt, piszkos állapotában, az ide hullajtott, összeszedetlen kutyaürülékek és az omladozó vakolatok révén a szemlélődő számár a máris jellemző képet nyújt a hazai berkekben sajnálatosan elhatalmasodó vagyoni és jövedelmi különbségekről. Tiszavári Ervin 8
