Ferencváros, 1995 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1995. december / 12. szám

„Tusázni kell a gonosszal Köszöntjük a hetvennégy éves fíemsey Ivánt- Pár évvel ezelőtt, egy nyári délutánon átúsztam a Dunán egy szigetre. Nem tudtam róla, hogy vállalkozásomat egy igazi indián kenu, s benne egy ember kíséri. Partot ér­tem, a kenu kikötött mellettem, s kiszállt belőle a varázsló. Remsey Iván. Éjszaká­ba nyúlóan beszélgettünk a pattogó tűz mellett, aztán a varázsló elköszönt, visszavonult a sátrába pihenni.- Nem fárasztó egy kicsit túl a hetve­nedik életéveden minden nyarat végig- sátrazni a Duna-parton, gumimatracon aludni?- Egyáltalán nem fárasztó. Hála a jó istennek, egészséges vagyok, friss va­gyok és fáradhatatlan. És imádom a ter­mészetet, imádom a tüzet.- Ahogy belépünk Ráday utcai mű­termedbe, az ajtófélfán egy szobor, a tűz szelleme fogad. De miért fehér ez a szel­lem?- Kérlek szépen, táboroztunk azon a szigeten, amikor egy este a tűz mellett ül­ve néztem azt a csodálatos lobogást, amit mindig is nagyon szerettem. Félelmete­sen szép volt. Ennek látványával aludtam el és emlékszem rá, hogy amikor kezdtem ébredezni - tudod, amikor az embernek a lelke már fölébred, de a szemei még le vannak ragadva és a sötétség hajnali - szóval, ebben az állapotban a tűz élmé­nyéből olyan fantasztikus arc bontakozott ki bennem, ahogy nézett rám, hogy én azt rögtön éreztem: ez a tűz szelleme. És mint egy megszállott, rohantam haza, ide a Ráday utcába, ahol már várt a friss agyag, és megmintáztam négy példány­ban. Ez az egy szobor fehér maradt, mert azt mondta a lányom, aki szintén művész: apu, az a szenzációs ebben, hogy nem szí­nes, ami elvonja a figyelmet, hanem a formák, az árnyékok dolgoznak. Ez tehát a tűz szellemének csupán az egyik arca a négy közül.-A lányod művész. És Remsey Iván­nak van három testvére: Agnes, András, Gábor. Valamennyien festetek, rajzoltok, bábokat terveztek és készítetek, muzsi­káltok, énekelni is hallottalak bennete­ket, a családban van költő', me se író... Itt már egész művészdinasztiáról beszélhe­tünk, nem?- Valóban, a művészeti lexikonban je­lenleg nyolc Remseyt jegyeznek a csalá­dunkból, három közülük sajnos már nem él. A család alapítója Remsey Jenő György volt, az apánk, akinek a rene­szánsz sokoldalúság volt az ideálja. Több verseskötetet írt, nyolc drámája jelent meg, ezekből kettő színpadra került. Európai hírű festő, kiváló rézkarcművész volt. S mindemellett csodálatosan jó csa­ládapa és szenvedélyes vadevezős. Mi még ezt is örököltük tőle. Állítom, hogy a természettel, az elemekkel való nagy együttélés a művésznek, az alkotó ember­nek kifogyhatatlan forrása. Sőt, ha nincs meg ez a kapcsolat, akkor az ember előbb-utóbb elgyöngül, s erőtlen lesz a művészete is. A mi lángoló szellemű édesapánknak a nagy lobogását, sokolda­lú tehetségét mi is örököltük. De hadd csapongjak egy kicsit, ha már a dinasztia eredeténél tartunk. Volt nekünk egy cso­dálatos lelkű nagyanyánk, Fejér megyei, egyszerű és nagyszerű asszony, aki estén­ként az ágyban órákon át tartó, véget érni nem akaró meséket mondott a gyerekei­nek. Ha hinnék a reinkarnációban, azt mondanám, a nagymamiban öltött testet a Seherezádé szelleme. Úgy mesélt, hogy soha nem ismételte meg az előző történe­tet...- A gének nagyszerű találkozása mellett, úgy veszem ki szavaidból, a sze­retet is meghatározója a családnak, így a te művészetednek is. Igaz ez?- Kedvesem, erre szebb gondolatot magam sem tudnék kitalálni. A mi csalá­dunkban borzasztó nagy szeretet élt és él a mai napig is. Bennünket nemcsak a vérségi erő tart össze, hanem, hogy a má­sikban szellemi társat, sőt, szellemi har­costársat érzünk és üdvözlünk, és min­den erőnkkel támogatjuk egymást. Sem apánk, sem mi nem voltunk azok az em­berek, akik egyetlen gyönyörűséggel tel­jes művészetben csak úgy kiélvezkedtük volna magunkat. Nekem ma is az a hit­vallásom, hogy a művészeteket azért ad­ta az úristen, hogy az embereket egy ma­gasabb szintre emelje, és a bennünk rejlő valamennyi lehetőséget ki kell aknáz­nunk.- A családban a nagymama készített először babákat, bábukat, seza késztetés a későbbi Remseyekben is jelentkezett.- Igen, a nővéremben és bennem tört ismét a felszínre. Ugye, a gyermeki lélek­ben elevenen benne élnek a mesék figu­rái. Tizenhárom éves fiúcska voltam, amikor a gödöllői moziban láttam egy fil­met, a címe. Bábszínház. A bábművészet atyjáról, Vittorio Podrekkáról szól. Ültem a moziban, s olyan frenetikus hatással volt rám, amit láttam, hogy a tizenhárom éves kis fickó még aznap este megcsinál­ta az első marionett-figuráját. Nos, így in­dult el tehetségeim egyik ága. Mintegy varázsütésre előjött belőlem ez a másik késztetés is, attól fogva csinálnom kellett. Minden ember életében vannak ilyen pil­lanatok. Én úgy szoktam mondani, hogy van a tehetségeknek egy titkos gondozó­ja. A géniusz ez, amely valami módon úgy rendezi a dolgokat, hogy a tehetség élettérhez jusson.-Elismert festő vagy, az azonban hosszú évtizedekik nem hazai elismerést jelentett.- Valóban nem. Mondhatnám, hogy félretolt festő voltam, és csak az utóbbi években lettem ilyen „felkapott”. Látod, most, hogy beszélgetünk, egyre másra csörög a telefon: interjúkat kémek tőlem, filmet csinálnak rólam és a munkáimról. Nézd, én háromszor jelentkeztem a képzőművészeti főiskolára, mindannyi­szor elutasítottak, hiszen nem voltam munkásfiatal, nem voltam parasztgyerek, értelmiségi családban születtem, apám festő, író volt... De látod, a tehetséget nem lehet kitörölni az emberből.- Sok-sok keserűség ért az életben, aminek ellenére hetvennégy éves korod­ban is valami hihetetlen gyermeki élet­öröm sugárzik belőled. Titokban sem vagy soha fáradt?- Vannak napok, órák vagy percek, amikor az ember bensője egy kicsit meg­undorodik attól, hogy még mindig tusáz­ni kell a gonoszsággal. Azt hisszük, hogy megvívjuk a harcot és azzal kész, vége. De a gonosz mindig újra támad, ráadásul mindig más formában. Most a pénz az úr. Ahogy Gounond' Faustjában, eladó megint az egész világ. Hát el lehet adni a kultúrát, a hazaszeretetet, a családszerete- tet? Mindent pénzre váltani, ami szép? Ezzel szemben én igenis állítom, hogy a szépséget termelni kell. Semmi sem válik értékké, ha nem mutat túl a hétköznapi célokon. Herceg Árpád 3

Next

/
Thumbnails
Contents