Ferencváros, 1995 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1995. július / 7. szám
Bemegyek a Hivatalba Szirénázó halottak Az autós már reggel fásult, ül bambán a hosszan kígyózó autósorban, néha álmosan egy csinos nő után néz, aztán várja, hogy egyszer a keresztező forgalom ne torlaszolja el az utat. És lön csoda egyszeresük, ha nem is a tenger nyílik meg - mint egykor Mózes népe előtt -, de az út a Tompa utca felől. Az ember éppen a villamossínek közepén döccen, amikor sziréna hangzik, reflex mozdítja a lábat, dolgozik a fék. Gondolat villan, valaki bajban van, infarktust kaphatott vagy elütötte a villamos, talán tűz ütött ki vagy rendőr üldöz rablót, esetleg államtitkár közeleg sziréná- zási joggal? Aztán az ember elképed, megdörzsöli a szemét, hogy fájjon, és nem hiszi el, hogy egy hullaszállító szirénázik végig a körúton. Legalábbis jókora felirat hirdeti a fekete mikrobusz oldalán: Temetkezési Vállalat. De hová siet, miért a sziréna és a kék fény? Talán még nem Italt meg a páciens, de akkor mentő száguldana érte. Ha meghalt, hova a sietség? Lehet, hogy fontos emberért megy, kinek holtában is jár a sziréna? Miért ne, ez olyan abszurd, hogy akár igaz lehet. Klecr Késői vonat Ismerősömnek volt a gimnáziumban egy osztálytársa, bejáró fiú, akinek rettentően rosszak voltak a jegyei. Egyszer felállította az osztályfőnök.- Nem törvényszerű az, hogy valaki mindig mindenből ennyire gyenge legyen - mondta. Szerintem neked is megvan a magadhoz való eszed, csak nem figyelsz. Vagy nagyon fárasztó ez az állandó ingázás?- Hát... Igen - nyögte a fiú.- Miért, mikor indul a vonatod hazafelé?- Fél hatkor. Este.- Fél hatkor? Az tényleg nagyon későn van. És mit tudsz addig csinálni? Ezen a srác is eltöprengett kicsit, majd maga elé bámulva így válaszolt:- Hát... elmegyek a korábbival. Merész Kopogok az ajtón, semmi válasz. Benyitok. Odabenn a hölgyek hárman vannak és valami roppant fontos dolgot beszélnek meg éppen. Köszönök. Válasz erre sincs. A szoba kicsi, négyen azért még jól elférünk benne. Becsukom az ajtót magam mögött és megállók. Az egyik hölgy rám néz, de úgy tűnik, hogy nem vesz észre. Elfordítja fejét és figyelmesen hallgatja tovább kolléganőjét. „Vigyázni kell, nehogy lesüljön” hallom. Tétován közelebb húzódok a felém eső asztalhoz. Várok. Közben a sütés egyre több titkára derül fény, még akár jegyzetelhetnék is, ha több türelem, elnézés és idő birtokosa lennék. De mára nem volt betervezve konyhai ismereteim gyarapítása, főleg így, hogy a fő- zőcskézés első részéről lemaradtam, s azt sem tudom, hogy csirke vagy máglyarakás van-e a sütőben. Nem tudom, mennyi idő múlva ebédelünk, úgyhogy magamban latolgatom az idő eltöltésének lehetséges módjait. Addig is talán rela- xálni kellene és gyorsan megtanulni minimum tíz angol szót, vagy képzelődni azon, hová nem megyek idén nyaralni, netán megfejteni, hogy mitől is van idén ilyen veszettül furcsa nyár? De mit kellene tennem ahhoz, hogy a három hölgy egyáltalán felfigyeljen rám? Ordítozva vernem az asztalt? Obszcén mozdulatok kíséretében gyermekdalokat énekelnem? Vízvári Mariska legnyálcsorgatóbb receptjeit zsolozsmáznom? Én elhiszem, hogy nem vagyok valami lenyűgözően érdekes jelenség, de azért az 55 kilómmal és a 168 centimmel mégiscsak elfoglalok valamekkora teret még ebben a kis szobában is! Úgy három-négy perc telt el így. Nem sok, ha egy izgalmas filmet nézek vagy a szerelmemet hallgatom, de idegenként, szinte betolakodóként téblábolva egy hivatali szobában... Miután végre észrevesznek, cirka két perc alatt „lerendezik” az „ügyemet”. Nem mondhatnám hát, hogy éveket raboltak el az életemből, csak néhány percet, de ha azt vesszük, hogy azalatt jóformán nem léteztem (legalábbis a szemükben), akkor még annyit sem. Azt pedig el is felejtettem megkérdezni, hogy csirke vagy máglyarakás volt-e ebédre. Réz 16
