Ferencváros, 1995 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1995. május / 5. szám

Albert Álmos és dr. Gegesy Ferenc polgármesterek aláírják a szándéknyilatkozatot

mennyire sikeres volt, annak bizonysága a már akkor megszületett elhatározás: jövőre, vagyis ‘95 áprilisában, a Szent György Napokon újra találkozni fog - polgármesterük képviseletében - a két város. Sőt nemcsak

hogy találkoznak, de a testvérvárosi kapcsolat kialakítására közös szándéknyilatkozatot írnak majd alá.

Erre az eseményre került most sor április 22-én Sepsiszentgyörgyön, azon a

négy napos ünnepségsorozaton, amit szívmelengető szeretettel és tehetséggel rendezett meg a város. Jöttek Belgiumból, Angliából, Franciaországból, Erdély többi részéből, és persze Magyarországról és Ferencvárosból is a meghívott vendégek. A búcsűest tűzijátékát 30-40 ezer ember csodálta.

A többi programon (talán a százat is közelítette a számuk) megoszlott a sokaság, ki-ki oda ment, ahol érdeklődésének megfelelő kikapcsolódásra, figyelemre méltó társaságra, emberekre talált.

A rendezvények közül kettőt feltétlenül meg kell neveznünk, hiszen ott mi, ferencvárosiak szerepeltünk. Az egyik a város zenei líceumában volt, ahol a Ferencvárosi Adám Jenő Zeneiskola növendékei koncerteztek: Adorján Gabriella, Sápi Petra és Ta- ri Balázs; zongorán Uzdi Lucia tanárnő kísérte a három, igen szép sikerrel szereplő gyereket. A másik sikert a Telepy utcai iskola kosárlabda csapata aratta, szintén ragyogóan képviselve Ferencvárost.

hallgatnál te is, aki olyan nagy szájjal kiabálsz mocskos dolgokat, tudod? -, akkor tudnád, azért kell, hogy ne az egész országot kelljen koporsóba tenni. Azért kell tandíjat is fizetni. Sajnos, ez egy szegény ország, kedves barátaim. Es ezért mindenkinek ki kell vennie a részét az országos méretű terhek viseléséből. A diákoknak jelképes mértékben. Hát ez a kétezer forint.”

Erre igen sokan felkapták a fejüket. A Vasárnapi Újság rádióriportere egy interjúban így idézte a szöveget: „ide figyelj, te mocskos szájú”. Az OFÉSZ (Hallgatói Önkormányzatok Országos Szövetsége) 1995. március 25-i Nyilatkozat-ában kijelenti, hogy „nem kíván szó nélkül elmenni" a történtek mellett: „A pénzügyminiszter úr olyan kijelentéseket tett, olyan szavakat használt, melyek - megítélésünk szerint - sértették a békésen demonstráló tömeget, feleslegesen és értelmetlenül provokálták a megjelent diákokat”. Az OFÉSZ alelnöke így értékelt: „Bokros úr retorikája minősíthetetlen mint magánemberé és érthetetlen mint politikusé. Számomra érthetetlen, hogy valaki, aki politikai pozíciót vállal, az ilyen mértékben legyen kommunikációképte- len”. Ezzel szemben az SZDSZ felsőoktatási szóvivője úgy látja: „Én a budapesti tüntetésen nem voltam ott, hogy milyen stílust használt, azt nem tudom megítélni, de azt nyilván a demonstráció stílusa is meghatározta. Véleményem szerint azzal, hogy a pénzügyminiszter kiment a tüntetők elé és azt mondta, hogy ezek és ezek a feltételek, a terheket közösen kell vállalni, bizonyos stílusról mindenképpen bizonyságot tett. Én mindenképpen becsülhetőnek tartom, hogy egy ilyen nehéz hclj^ zetben megjelent”. Csintalan Sándor egy interjúban egy kérdésre (a pénzügyminiszter úr feleslegesen „keménykedett”?) így válaszolt: „Ez nézőpont kérdése. Később ki fog derülni, hogy ki volt túl kemény. Én azt hiszem, az egyetemista tüntetés retorikája válthatta ki a pénzügyminiszterből az ön által keménynek minősített reakciót”. Maga Bokros Lajos az ügyben nem nyilatkozott, de két nap múlva a tévé „Nyitott száj” című műsorában valami olyasmit mondott a vele vitatkozó egyetemistának, hogy „azért nem kell antiszemita jelszavakat kiabálni”.

Mindezen megnyilatkozásokból látható: 1. senkit sem érdekel a tények valósága (mik voltak a bekiabált',,mocskos” dolgok, igaz-e, hogy

antiszemita bekiabálások voltak?); 2. a pénzügyminiszter viselkedése bátor tett volt-e, vagy „keménykedés”, „stílustalanság” - valami össz- társadalmilag elfogadott norma szerint; 3. ezeket a kérdéseket a nyilatkozók nem a tények igazságának, az igazságnak, a magánéleti és közéleti morál és illem objektív normáinak megfelelően ítélik meg, hanem aszerint, hogy inkább konnánypárüak vagy ellenzékiek, ebben a kérdésben vagy általában. Aki a kormányhoz áll közelebb, az a pénzügy- miniszter bátorságát emlegeti és ami vitatható fellépésében azt bagatellizálja, míg a másik oldal a vitatható stílust kárhoztatja s nem hajlandó semmi pozitívat látni a tüntetők előtti megjelenésében, miközben a tüntetők viselkedése mellett megy el szó nélkül. Ez alól egy kivételt ismerek: Gádor Iván a Népszava március 25-i számában mértéktartóan elemzett: „Amit a miniszter úr mondott, az színigaz, az érthető, és az is nagyon derék, hogy kiállt a tanulóifjúság elé. Az is megérthető, hogy a közszerepléshez nem szokott bankár egy tízezres tömeggel szemben állva nem okvetlenül találja fel magát... Rosszul sült el.”

De mi is történt valójában? A pénzügyminiszter olyan helyzetbe került, amiben még sohasem volt, és azt a Közgazdaságtudományi Egyetemen sem tanítják, hogy miként kell ilyenkor megfelelően viselkedni. Ezért nem voltak mintái, „elmés történetei”, amelyek irányadóul szolgálhattak volna neki viselkedésében. Megpróbált alkalmazkodni: tegezte a diákokat, hogy közelebb érezzék őt magukhoz. De igazában véve „megmaradt az óban”, mint Huij és Tuij. Mert ez a tegezés a pártállami beidegződéshez való torz hőség demonstrációja lett: egy uralmi szellemű letegezés volt, az jutott benne kifejezésre a pártállam bukása után öt évvel, hogy a „bölcs” vezetőt zavarja az érteden társadalom.

De nem vizsgázott itt jobban senki, aki a kérdésben megnyilatkozott, lett légyen bár újságíró, tüntető, diákvezér vagy politikus. Mert valóság, igazság, üsztesség és illem, amely értékeknek és a nekik megfelelő normáknak szilárdan érvényesülniük kellene mindenfajta politikai elkötelezettség felett, nem számított az állásfoglalásaikban. Nekik sincsenek „elmés történeteik”.

Politikai kultúránk az ókori egyiptomiak szintjén van.

N.E.

11