Ferencváros, 1994 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1994. április / 4. szám
Tapsibolha Eayesülés Ez egy kitalált sztori, bármilyen egybeesése a valósággal kizárólag a véletlen műve. ónyál Ödön és felesége, a SegédL házfelügyelőket Feljelentők Hivatalának tagjai, boldogan éltek. Szorgos feljelentgetésekkel, megfélemlítésekkel teltek a napok, az évek. Néha egy-egy különösen furfangos bejelentés után jutalmat kaptak. Ilyenkor Lónyál mélyebben nézett a pálinkás pohár fenekére, mint szokott. Lónyálné bondori házmesterné frizurát csináltatott és új tartós elemet vett zenélő strandpapucsába. Az évek óta tartó idillt csak a rendszerváltás híre zavarta meg. Lónyálné egyre többet kesergett, hogy mi lesz velük, Lónyál pedig csaknem a Dunának ment bánatában. Bizonyára meg is tette volna, ha nem undorodik annyira a víztől. Egy szép napon tanakodni kezdtek, mit kéne tenniük, hogy ezentúl is legyen mit a tejbe - Lónyál esetében a pálinkába - aprítani. Az asszony elsötétítette a szobát, nehogy a szemközti házból meglássák őket, felhangosította a rádiót, hogy az elhárítás se tudja lehallgatni beszélgetésüket. Fel kell készülnünk a vállalkozói világra, alakítunk egy egyesülést, a neve legyen Tapsibolha Egyesülés. Célunk a Ráday utca tömegközlekedésének javítása lesz — suttogta az asszony. - Baromság - hördült fel borízű hangján az ember-, hogyan javítanánk mi a tömegközlekedést. - Sehogy, te nagy okos. Ez csak az egyesülés célja lesz, gyűjtünk néhány ezer tagot, tőlük tagdíjat szedünk, ■ mi leszünk az egyesülés vezetői. A többit meg bízd csak rám - győzködte homályos tekintetű férjét Lónyálné. - Ha pálinka lesz, nem bánom - egyezett bele Ödön, miközben rutinosan meghúzta a kisüstis üveget. Lónyálné belekezdett a szervezésbe. Csakhamar több ezer tagot toborzott. Az emberek nem szeretnek tömött buszokon utazni, szívesen áldoztak néhány forintot a kényelmesebb utazás reményében. Amint összejött egy tekintélyes summa, a Tapsibolha akcióba lépett. A lengyel-piacon elcserélték az otthon összefogdosott poloskákat egy bolhacirkuszra. Lónyál nagynehezen betanította a bolhákat, hogyan kell buszra szállni, és ezután már minden ment magától. A bolhák felszálltak a Ráday utca elején a buszra, és kedvükre szívták az utasok vérét. Néhány nap múlva Lónyálék boldogan jelentették a Tapsibolha Egyesülés közgyűlésén, hogy a Ráday utcában immár üres buszok járnak, a tömegközlekedés jelentősen javult. Az egyesülés képviselői, a volt segédházfelügyelők, vállukra vették az ünneplést mértéktartóan fogadó házaspárt és háromszoros hurrát kiabáltak. Lónyálék jól számítottak, az üzlet bejött, az egyesülés nemes cél érdekében jött létre, hivatalosan nem folytattak gazdasági tevékenységet, a havonta összegyűlt többszázezer forinttal csak a közgyűlésnek tartoztak elszámolni. Lónyálné ezt könnyedén áthidalta, papíron pontosan annyi autóbusz szelepsapkát vásároltak, hogy az egyenleg nulla legyen. Hogy minek ennyi szelepsapka, azt nem merték a képviselők firtatni, féltek a hirtelen haragú Lónyáltól. A Tapsibolha Egyesülés előtt óriási karrier lehetősége nyílt meg, de sajnos a sors kiszámíthatatlan és egy különösen hideg télen a bolhák megfagytak, a buszokat ismét emberek használták, Lónyálék pedig felfuvalko- dottságukban párbajra hívtak egy adóellenőrt, de csakhamar kiderült róluk, hogy nem csak párbaj képtelenek, hanem adózás nélkül milliókat „tapsoltak el”. Kleer L. Történetek, sersok, életek EGY. Az apám innét egyszer elmenekült. A fegyvergyárban dolgozott, hogy megússza a frontot, s a környékbeli házak valamelyikében lakott, de amikor a gyárat bombázni kezdték, pucolt haza, a szülői házba. Neki volt hova mennie, s meglehet, nagy szerencséjére, mert a fegyvergyár környéki lakótelepekre is bőven potyogott azidő- tájt a sztálini áldás. A Gubacsi út „német" házaiból is csak három maradt az utókorra. KETTŐ. Tulajdonképpen szép házak ezek, rápirítanak az „utókor" panel-telepeire is. Győrben láttam ilyeneket, a század első felében építette azokat a Skoda-gyár - persze, hogy hadiüzem volt az is, és ágyúkat gyártott! - s az építményekkel akkor a munkásarisztokráciát jutalmazták. Tán a Gubacsi úti telep is ilyenképpen szolgált valamikor: ideköltözni felemelkedést jelentett, jelenthetett. Szép, tágas, tiszta lakások lehettek itt. Aztán, ahol valami koncepció úgy kívánta, válaszfalakat húztak, osztódtak a lakások. A víz, a salétrom mára az emeleteket is elérte. Szívünkig ér a nyomor, a rothadás. HÁROM. Lakik itt egy fiatal lány, mondják, mostanában lesz az esküvője. Boldog, mert társra talált a nyomorban, társra a maga testi nyomorúságában is... Mert évekkel ezelőtt állt itt, a ház előtt, egy zajvédő fal, hogy oldja a gyári dübörgést, a villamos kerekeinek csattogását. Állt a fal, de mert éppen, hogy csak állt, a lakók sürgették az egykori ingatlankezelőt, bontsa le, vagy állítsa helyre mielőbb, amíg valami tragédia nem történik. És aztán jött egy szélvihar, tán nem is nagyobb az alkalmanként szokásosnál, és a fal ledőlt. És miért ne akkor dőlt volna le, amikor éppen ott jött el egy kislány. Rázuhant, csontjait összetörte, nyomorékká tette testét. Szerencséje van, hogy lelke ép maradt. Mostanában lesz az esküvője. NÉGY. Én erre a telepre azért látogattam el, hogy a boldogságról írjak. Lakik itt valaki, a nyomorúságos fészkek egyikében, akinek végre sikerül kimásznia innen. Pár szót akartam hallani az örömről - és elkezdtek sorjázni a történetek, kilátástalan élethelyzetek bontakoztak ki, végérvényesnek látszó sorsok körvonalazódtak. A Gubacsi út szomorú képein át egy szomorú Magyarország képe körvonalazódik. Mit tehet az ember, ha nagyon magára maradottnak érzi magát? h.á. 14
