Ferencváros, 1994 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1994. február / 2. szám
1 SPORT * Ki a jobb? Amíg el nem töltöttem szinte egy egész délutánt Vincze Gézával a Ferencváros labdarúgó csapatának utánpótlás- szakágvezetőjével, addig úgy gondoltam, egy sportújságíró számára - ha a fiatalok focijáról van szó - nem lehet igazából más érdekesség, mint az, hogy melyik évfolyam most a legeredményesebb vagy az, hogy van-e manapság olyan nagy tehetség aki később megszínesítheti a ma bizony nagyon is szürke labdarúgásunkat. Egyik kérdésemre sem kaptam számomra kielégítő választ, mégsem mondhatom, hogy fölöslegesen néztem meg az ifjúságiak edzését a népligeti fák között, és nemcsak azért nem, mert kellemesen telt az idő a januári napsütésben.- Szinte bármelyik csapatról beszélgethetnénk - kezdi Vincze Géza. De ebben a korban nem az számít ki hány kupát vagy bajnokságot nyer, a lényeg az egyéni képességek fejlesztése. Ezzel nem nagyon lehet vitatkozni, ezért nem is faggatózom tovább. Nézem az edzést. Beszélgetésünk eléggé szaggatott, mert az edző sokszor felcsattan, és odalép azokhoz, akik egy kicsit lazítanak a tempón, vagy nem a megfelelő mozdulattal végzik a feladatot.-Csinálni! Csinálni! - harsog. Később kérdezem, ki a legügyesebb a fiatalok között. Ezzel a kérdéssel sem örvendeztetem meg.- Ha rajtam múlna, nem hagynám, hogy már ifikorban, vagy főleg, azt megelőzően úgy számoljanak játékosokat mint teszik azt általában az újságírók. Csak elrontják vele a srácokat. Lisztes Krisztiánnal hozakodok elő. Róla is írtunk eleget. Tudását nem lehet megkérdőjelezni, az ifiválogatott egyik legjobbja volt az Európa-bajnoki selejtezők alatt; sorsdöntő gólt lőtt nem sokkal a bemutatkozása után a Fradi első csapatában a Debrecen ellen, és most a csapat neki (is) köszönheti, hogy a harmadik helyen áll, és a Löki a negyedik, nem pedig fordítva. Krisztián tehát nem azon az úton van hogy éppen elkallódna.- Igen ő egy istenáldotta nagy tehetség. De ott van az a fiú, akiről az előbb azt kérdezte, hogy kapus-e. Nos, csatár, csak többkilónyi súlyfölöslege van, pedig nem is olyan régen az egyik legnagyobb ígéretnek számított Lisztes mellett. Róla is jöttek a cikkek rendesen. Mostanra lelassult, igaz sérült is volt, de nem is dolgozik úgy, ahogy a többiek. Nincs benne elég akaraterő, pedig ma már nem él meg abból, hogy korán érő, erőteljes fizikumú. Ha nem szedi össze magát a gyorsaság és az állóképesség terén, nálam nem is fog játszani. Mindebből kiderül számomra, hogy itt ma nem lesz sztáravatás. A köredzés a vége felé közeledik, az utolsó pár is megfutja a maga sprintjeit a nyúldom- bon, majd a nyújtó, lazító gyakorlatok után rövid megbeszélés következik, végül az edző a Kismartoni úti utánpótlás bázis felé vezényeli a fiúkat. Néhányan az ellenkező irányba indulnak. Csak ekkor vesszük észre, hogy öt ifista kocsival jött ki az épülettől idáig. (A távolság mintegy 300 méter.) Az autót az a csatár vezeti, akiről már beszélt az edző. Vincze Géza nem kezd kiabálni, csak a nem létező bajsza alá dörmög.- Az edzés az öltözőben kezdődik, és ugyanott ér véget - az átöltözéssel. A következő edzés előtt mindenesetre a dupláját fogják futni annak, amit itt ko- csikáztak. Miközben a fiúk gond nélkül odaérnek a bázishoz én arra gondolok, hogy ha ez nem sikerült volna nekik, akkor még szenzációs hír is jelenhetett volna meg az újságban. Mondjuk valami ilyesmi: néhány labdarúgó karambolozott az edzésen... Új rendszer Egyetlen edzésből nem szabad mesz- szemenő következtetést levonni. Ennek az összeállításnak nem is ez a célja, hanem, hogy megpróbálja megvilágítani az utánpótlás nevelés hátterét. Évek óta visszatérő kérdés, hogyan fordulhat elő az, hogy ifiválogatottunk a világ élvonalában szerepel, a nagyválogatott pedig már a középmezőnyben sem. A 18 és 21 évesek között óriási szakadék tátong. Tehetségek sokasága zuhan ebben a korban a süllyesztőbe, és legtöbbször nem is tud visszatérni még a labdarúgás földszintjére sem. Talán csak az 1984-es ifjúsági Európa-bajnokságot nyert Bicskei-legénység jelent kivételt, hiszen közülük Petry, Bíró, Pintér, Keller, Kovács Ervin, Zsivótzky, Kovács Kálmán, Fischer megállta helyét az NB I-ben, és majd mindegyikük, a válogatottban is. Azt sem szabad ugyanakkor elfelejtenünk hogy például Haaz, Deák, Oravetz, Metzger, Szélpál, Zsinka úgy eltűnt a szemünk elől, mintha soha nem is játszott volna a Moszkvában aranyérmet szerzett csapatban. Visszatérő gondként emlegetik a felnőtt csapatok edzői, hogy olyasmit kell oktassanak játékosaiknak, amit még utánpótlás szinten kellet volna elsajátítaniuk. Az ügyesség mellett a kondícioná- lis képességek terén is jelentős a lemaradása a legtöbb junior korú játékosnak. Ha utol akarjuk érni a világ labdarúgását, akkor nem a felnőtt válogatottat kell megreformálnunk, hanem lent kell kezdenünk a rendcsinálást. Az utánpótlást érintő kérdésekről beszélnek is eleget a szakemberek. A tettek azonban még váratnak magukra. Talán a Ferencváros jelent csak kivételt ezen a téren. Náluk sem fenékig tejfel minden, de legalább a kezdő lépést megtették a felemelkedés felé. Az egyik legfontosabb változás, hogy az utánpótlás szakág mindent megtesz azért, hogy úgy működjön, mint egy önálló szakosztály. Hogy ez, és a többi újítás miért lényeges, az szinte annyira sprotszakmai kérdés, hogy azzal nem is 20
