Ferencváros, 1994 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1994. február / 2. szám
CZ* zjubzzf'. . . Tudósítás egy ünnepségről Ke L.ét lánnyal ismerkedtem meg az ünnepség után. Mindkettőt Marcsinak hívják és nagyon jó barátnők. Mindketten nagyon szimpatikusak, mellesleg nagyon lelkesek és készségesek is voltak. Különösen az egyik Marcsi. Néha magunkra hagyott bennünket a másik Marcsival, elszáguldott valahová majd hirtelen felbukkant, egy újabb „pácienst” hozva magával. Hogy kérdezzem csak meg őt - bíztatott - az „újat”, már elvézte a kurzust is, biztosan nagyon sok érdekeset tudna mondani. Aztán nagy lendülettel belevetette magát a társalgásba -amit a velem maradt Marcsival folytattam -, de csak azért, hogy néhány mondat után újra otthagyjon minket és eltűnjön újabb riportalanyokat felkutatni. Akik még többet és még érdekesebbet tudnak majd nekem mondani. A végén már nem tudtam, hogy hova kapjam a fejem, kire figyeljek. Pedig ekkorra már szerencsésen túl voltam egy nagy kudarcon: az első ember, akit megszólítottam, egy idős néni, csak bizalmatlanul rám villantotta a szemét s válasz nélkül faképnél hagyott. De mostani beszélgetőtársaimból ömlött a szó. Egymás szavába vágva mesélték el, hogy kit, mi hozott ide, és kinek mit jelent a Rá- day-jóga. Az egyik Marcsi például - amelyik velem maradt, már elvégezte a pozitív gondolkodók egyik kurzusát. Szerinte az etben nincsenek véletlenek, s így nem volt véletlen az sem, amikor annak idején elolvasott egy róluk szóló újságcikket, Az vezette ide. Előtte megpróbált az élettel kapcsolatos kérdéseire a Bibliában keresni választ, de túl elvontnak találta, nem tudott vele mit kezdeni. Amióta idejár, úgy érzi hogy sok mindent már helyre tud tenni magában, tanításuktól segítséget kap ahhoz, hogy harmóniába kerüljön önmagával és a világgal. Ekkor egy középkorú nő csatlakozott hozzánk. Teljesen spontán módon, Marcsi ugyanis - a szélvész Marcsi - épp megint nem volt velünk. A hölgy már régóta híve annak az életfilozófiának, amit a pozitív gondolkodók közvetítenek. Korábban is a Bibliát forgatta, majd más vallások iránt kezdett el érdeklődni, de egyikkel se tudott megbé- külni. Nem értette, hogyan lehetséges szeretetről prédikálva embereket egymásnak uszítani. Hogy kerülhet egymás mellé hit és gyilkolás, Isten és mészárlás? Most már azt az Istent hiszi, akit itt mutattak meg neki. Azt, akinek nincs fizikai teste és nincs vallása se. Nem keresztény, nem zsidó, nem mohamedán. Univerzális, fénypont alakban ott van mindenkiben és mindenkivel. Ez nem vallás - hangsúlyozta - ez filozófia, életszemélet. Ot például megtanította arra, hogy hogyan legyen ura önmagának. Ha mondjuk valaki rosszul szólna hozzá, márpedig ilyen gyakran előfordul az emberrel, ne hagyja, hogy eluralkodjon rajta az indulat, az ingerültség. Figyelje önmagát kívülről, és ne reagáljon hirtelen semmire. Ezt persze gyakorolni kell, és nem megy egyik napról a másikra. „De- hát azt senki se mondta, hogy könnyű utat választottam!” „A legfontosabb a szeretet” - szólt közbe egy lány, akit időközben Marcsi „szervezett be”. A szeretet pedig nem az, hogy szeretem a kutyám, vagy a lányom, vagy a féljem - mondta -, közben pedig nem szeretem, azt aki szembe jön velem az utcán, mert koszos és büdös! Mindenkit egyformán kell szeretni. Elfogadóan, megbocsájtóan, türelemmel. Erre aztán már csak kiböktem, ami beszélgetésünk kezdete-óta nyomta a begyemet. Hogy mialatt az ünnepségen az előadót hallgattam, végig olyan érzésem volt, mintha mindent hallottam vagy olvastam volna már valahol. Pál apostol szavai a Bibliából éppúgy eszembe jutottak, mint a közkedvelt Silva-féle agykontroll tanításai, néha meg mintha Erich From: „A szeretet művészete” cím könyvéből hallottam volna részleteket. Beszélgetőtársaim helyeslőén bólogattak, Igen, bizony, az ő filozófiájuk nem más, mint egy esszencia. Egy nagyon értékes vegyület, amiben minden benne van. Minden, ami tiszta és igaz. Marcsi ekkor tért vissza a köreinkbe, s hogy-hogy nem, egyedül jött. Megragadtam hát az alkalmat, mielőtt újra eltűnne. - Hogy mért vagyok itt? - kérdezett vissza, majd eltűnődött. - Mert olyan zavaros a világ, olyan zaklatott. Körülöttem is olyan kusza minden, Jólesik valahol és valamiben egy kicsit megnyugodni, nem? Míg ezt mondta, a szeme nevetett és én nem tudtam eldönteni, hogy kérdez-e vagy válaszol. Az ünnepség végén egyébként, ahogy mentünk ki a teremből, az ajtóban mindenki kapott áldást és egy „toli”-t. A toli sütemény volt: kicsi, kerek és édes, a tetején apró színes cukorkákkal. Az áldás pedig néhány jó szó, amit kis lapocskára írva osztottak. Azt mondták, hogy ez már mindig velünk marad és amíg élünk, hatni fog. Ettől először egy kicsit megijedtem, de miután elolvastam a papíromra írt szöveget, nyugodt szívvel mondhatom, hogy nekem semmi kifogásom a dolog ellen. Én állok elébe. Réz Judit 19
