Ferencváros, 1994 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1994. február / 2. szám
VIDEO LESBEM B, ► ajban vagyok. Csak kullogok kisebbik nagyfiam után, s ahogy közeledünk a célhoz, egyre jobban érzem, hogy ez a gyerek hamarosan a fejemre fog nőni. Egyszer majd egy laza kézlegyintés kíséretében tudtomra fogja adni: apa, elszállt feletted az idő, reménytelen eset vagy, és én már nem tudok veled tovább foglalkozni... Akkor szúrtad el, apa, amikor nem értetted meg az Idők Szavát! Valahogy így. Csak kullogok: óvodás gyermekem soros szerelme Zsuzsi „videó- lesre” hívta a fickót; mese nincs, mennem kell vinnem kell. Fiam zsebeiben az óvodai csere-beréken szerzett „muníció”: „bet- men-darvader-denevérember”, emberállat, holdjáró kocsi, katonai autók, rakéták, tenyérbe simuló játékbombák. Azt mondta Zsuzsi, hogy meg kell védeni a Krull nevű bolygót. Emlékszem a Támadás a Krull bolygó ellen valamikor mozisiker volt, kasszasiker volt. Gondolom, a mozik kizárólagos játszási joga mostanra megszűnt. így került nemrégiben a film a tévé képernyőjére. Zsuzsi mamája meg videokazettára vette, unalmas hétvégi délutánokon hadd legyen valami újszerű programja a gyereknek. Nézzük meg. Rám fér egy kis palléro- zódás, ne mondják a gyerekek, hogy nem tudok együtt haladni a korral. Kávé, konyak, cigaretta, Zsuzsi mamájának jár a szája, úristen, gondolom, még egy nő, aki neurotizálni akar engem itten, majd visszajövök inkább másfél óra múlva... Kazetta közben be a helyére, film indul, és a két harsány óvodásból karon ülő csöppség lesz percek alatt. Izzadó tenyér simul izzadó tenyérbe. Jó filmet, jó gyerekfilmet, szép mesét láthatunk. Van benne minden, ami kell egy meséhez: két ellenségeskedő, de aztán veszély okán szövetségre lépő középkori király, daliás királyfi és trónörökös, tündérszép királylány, és idesereglenek a mesék csodatévői - varázsló, boszorkány, bölcs öregapók, rettenthetetlen óriás, rablóból lett jólelkű pandúr, egykori gyilkos, haramia... Hogy megtanítsák a gyerekeket arra, miként érdemes élni, hogy harcolni, küzdeni kell a nemes ügyért; hogy miként lehetnek jók. Erősek. Ügyesek. Bátrak. Okosak. S, hogy mindez ne legye túl szájbarágós mese, hogy a nyiladozó értelmű gyermekember is megértse egy filmhez hozzátartozik a Való Világ is. így aztán a „Krull”-ban ott van minden, ami például egy emberszerű mutáció nélkülözhetetlen alkotóeleme: nyitott mellkas, hörgő tüdő, ugráló szív, rángatózó balek és vér és vér és vér és látványos agónia. Mit mondjak, ocsmány. Én valamikor azt gondoltam: jó dolog ez a video, mert az ember majd kiválasztja magának, amit látni szeretne, és nem azt kénytelen nézni, amit adnak neki. Hát nem így történt. Azaz mégis, mert lám, miféléket kínálnak az ember- nek-gyereknek. Sikerfilmeket. Kasszasikereket. És mi megesszük. Alapízlésünkké vált a silányság. K/r/ullogunk haza a Krull bolygó után; és a gyerek szerelmes rajzot ír Zsuzsinak, majd holnap átadja neki az óvodában: a papíron újra megelevenednek az állatfejű szörnyek, vadászbombázók, becsapódó rakéták. Csakhamar kiderül, hogy a filctollkészletben kevés az éjfekete, kevés a vérvörös. A fekete átmegy szürkébe, a vörös rózsaszínbe. Lehetne festeni most már postagalambot, marga- rétás mezőt, tulipános ládát, égbekúszó jegenyesort is akár. Csalódtam a videóban. Csalódtam az emberben. Ha megérem hamarosan unokám fog születni.... h.á. Kevés a méz a madzagon Kovácsot rövid úton kirúgták a gimnáziumból. Derékig zuhanó, fekete haja alól nem volt hajlandó felelni, ha kérdezték, valamint hónapokat hiányzott igazolatalanul - inkább a kollégiumban maradt és olvasott amíg utol nem érte az iskolaszabályzat határozata. Már régen túl volt a testiség rejtett titkain, amikor én még nyilalló fájdalommal ültem az ágy szélén, s azon aggódtam, mi lesz most, szüzesség nélkül. Kovács hallgatásba burkolódzott, és kerülte kortársait: én lelkes voltam, és KISZ-titkár és tagja a városi népitánc csoportnak. (Szüleim évekkel később kuncogva vallották be, hogy a színpadon feltűnően kövér voltam és harsány.) Mégis olyannyira szerettük egymást, hogy testvérséget fogadtunk. Frissen mosott, kibontott hajjal még műtermi fotót is készíttettünk magunkról ez alkalomból. Az utcai férfi tekintetekből éreztük, hogy mi vagyunk számukra megtestesült mézesmadzag. Azután ő visszakerült szülőfalujába, s a közeli határőrség egyik ifjú és kiváló tagjával hamarosan házasságra lépett. Férje annyira féltékeny volt közös emlékeinkre, hogy egy alkalommal, mikor meglátogattam őket, Kovácsot megpofozta előttem csak azért, mert felelevenítettük azokat az időket, amikor együtt stoppoltuk be a fél országot. Egyre ritkábban mentem aztán. A Petőfi híd alól írtan neki, félrészeg, félfelnőtt leveleimet, az élet kilátástalanságairól. Már csak így maradhattunk együtt, ő egy borsodi kis faluban, én a IX. kerületben. Kisimultak a kamaszkor görbéi, szövődni kezdett a felnőtt kor hálója. Most mindketten harminc évesek vagyunk. Ott egy lelassult, beszürkült házasság két eleven fiúgyermekkel, az én vállamon két válás és egy csöppnyi kislány. Ők erdészek és az életüket őzikék, sündisznók, bükkösök és fenyvesek színesítik, én igyekeztem világot látni -Európa, Amerika, és hamarosan ügyvéd leszek. Ő soha nem költözne városba, számomra kínszenvedés lenne a falusi élet. Ott vagyunk tehát, ahol lenni akarunk. Követendő példát nem tudunk mutatni egymásnak (így legalább nem férkőzik közénk az irigység, vagy kisebbségi érzés, ami annyi barátságot tesz idővel tönkre). De akármennyire is szeretjük egymást, találkozásainkba szótlan szomorúság vegyül. Mit mondunk a gyermekeinknek: mi lesz a szülői jótanács? Mert bárhogy is alakuljon az élet, valahogy midig kevés marad a méz a madzagon. M.K. 18
