Ferencváros, 1994 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1994. szeptember / 9. szám
I nnentől felgyorsultak az események. 1894-ben kezdték el az alapok kiásását. A világon egyedülálló különlegességként egy ala- gúton át, a Dunához kivezető síneken érkezett a hajókról az áru a pincébe. A tervezett átadás előtt, 1896. július 30- án óriási tűz ütött ki a csarnokban, aminek következményeképp elpusztult a tetőszerkezet, amit bizonyos Slick gyártott. Az akkori tűzoltóság teljes készültséggel vonult ki, de még több volt a bámészkodó polgár. Olyannyira, hogy a katonaság kordont állított fel az épület köré. A tüzet vagy egy folyékony ólommal teli tartály kiborulása, vagy pedig a már akkor is elégedetlenkedő kofák ebbéli „segítsége” okozhatta, ugyanis nem tudták elképzelni, hogy egy piac működése hogyan lehetséges zárt térben. Aztán lassan kiderült, hogyan. 1897. február 16-án átadták végre az épületet a nagyközönségnek. Joggal nevezhették Európa egyik legszebb és legnagyobb csarnokának. Még ugyanazon év május 26-án Ferenc József őfelsége is megszemlélte, dicsérő jelzőit az emlékkönyv őrzi. A Csarnok egészen 1991-ig működött zavartalanul, legföljebb az ellátás változott, hol egy-egy világégés, hol a gazdasági katasztrófa következményei miatt. Zajlott itt szabad-, irányított-, és feketekereskedelem, a civilizáció hajnalára emlékeztető csereáru-forgalomról nem is beszélve. A közraktárakba a dunamenti településekről szállították az árut magyarok, rácok, tótok, németek és bolgárok, büszkén viselvén nyelvük és hagyományaik jegyeit generációkon át. Aztán elfáradt az épület, nem lehetett tovább halogatni a felújítást. A kofák a szépnek nem mondható Közraktár utcai volt lóistállóba költöztek, dolgoztak és vártak. Eleinte türelemmel, később - amikor kiderült, hogy az ön- kormányzat mekkora összegeket kér a visszaköltözésért - már inkább kétségbeesve. Viták, tiltakozások és megegyezések követték egymást, és most, néhány héttel az újranyitás előtt a helyzet még mindig nem rendezett. De ismerve a felek érdekeit, úgy gondolom, a kitűzött időre, szeptember 15- ére minden megoldódik, a Nagyvásárcsarnoknak mindenki örülni fog. A kofák, mert végre megszokott helyükön, normális körülmények között árusíthatnak, az önkormányzat, mert a főváros közellátásának egy jelentős gondja is megoldódik, és a vevők, mert újra program lehet a csarnokba járás, ráadásul a felújított épület valóban gyönyörű. Leginkább egy óriási mézeskalács palotára emlékeztet, amelynek száz szobája, tomyocskája, bejárata van. Bent pedig, mintha elvarázsolt kastélyba lépnénk. Hosszú, kivilágított folyosók, díszes rácsozatú üzletek, „öreglépcső” és mozgólépcső; szinte egy egész város települt ide, és lelki szemeimmel látom már, ahogy birtokba veszik az emberek. Mert piacra járni jó. Mustrálgatni az árukat és az árakat, a szalonnás kenyeret majszoló árusokat, megállapodni valakinek a paradicsomai előtt, „mert ott kicsi és ízletes, de a paprikát már máshol, az öreg Pali bá’-nál veszem, ott olcsóbb”. Es hazamegyünk a nagy szatyrokkal, és főzünk, és közben arra gondolunk, hogy igen, ez az a hal, az a paprika, és még igazi akácmézet is vettünk az unokáknak. Mert vásárolni jó. Ha van miből. Ha van mit. Ha van kinek. Ha van hol. ssS. FERENCVÁROS A IX. kerület polgárainak lapja Kiadja: A Ferencvárosi Önkormányzat Főszerkesztő: Mező Margit Szerkesztők: Herceg Árpád, Kleer László Szerkesztőség 1094 Budapest, Tompa u. 12. Tel.: 216-1020,216-1025 Tel/Fax: 215-9589 Készül: a Délelőtt Bt. gondozásában 1114 Budapest, Bocskai u. 13. Nyomda: Apolló Nyomdaipari Kft. Felelős vezető: Mózes Ferenc Kedves Olvasónk! Az esetleges terjesztési reklamációkkal Bélavári Imrét keressék a 266-9035-ös telefonoszámon. Nevük és címük közlése esetén két napon belül kézhez kapják a lapot. (A szerk.) 2