Ferencváros, 1994 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1994. augusztus / 8. szám
ennyibe és ennyibe kerül a tábor, mennyi az, amit ebből ki tudnak fizetni? Gondolható, hogy az a család, ahonnan 4—5 gyerek is idejár, mennyit tudott erre áldozni! Volt, aki a 6000 forintos árból 1000 forintot tudott csak vállalni, és kérte, hogy a többit részletben fizethesse! Más visszaírt, hogy rendben, a gyereket elengedi, de semmit nem tud fizetni. Akkor aztán nekiláttunk, osztottunk, szoroztunk, törtük a fejünket, hogy honnan pótoljuk a hiányzó összeget.- Több kerületben is az a gyakorlat, hogy a hozzánk hasonló egyesületeknek az önkormányzatnál már év elején - a költségvetésbe bekakulálva - megszavaznak bizonyos összeget, amivel aztán az egyesület úgy gazdálkodik, ahogy tud. De legalább van mihez igazodniuk. A IX. kerületben ez sajnos nem így történik, és hiába kértük már az önkormányzatot, hogy tapasztalatainkon alapuló számításaink szerint 1 millió forint támogatással kezeljenek bennünket önálló egységként, érdemi választ még nem kaptunk kérésünkre. Persze, kapunk pénzt így is, a gimnáziumi oktatás kötelező helybiztosításáért, rendszeres pályázók is vagyunk, sőt támogatóink is vannak, mégis, az itt lakók anyagi helyzetét figyelembe véve, mindez kevés.- Ha évente biztos forrásból kapnánk egy stabil összeget, egyértelműen és előre tudhatnánk, hogy mi az, amit fejlesztésre, mi az, amit az utánpótlásra, az üzemeltetésre, táborokra, napközire költhetünk. Biztosabban alakíthatnánk ki programjainkat, s nemcsak 60, hanem akár 150-200 gyereket vihetnénk táborozni. Pedig mi igen takarékos egyesület vagyunk: edzői bérkiadásaink szinte nincsenek, s ezen a téren „társadalmi munkában” még a szülők is nagyon sokat segítenek.- Egyébként a kerületben mi vagyunk az egyetlen olyan egyesület, amely kimondottan szabadidős programokat is szervez. Télen szombatonként a lakosságnak tartunk nyitott, de szervezett sportnapokat és a környékbeli családokból már spontán módon alakult egy baráti társaságunk is.- De nemcsak ezzel, s az utánpótlásneveléssel foglalkozunk, hanem vannak komoly eredményeket elérő versenyzőink is. Kosárlabdacsapatunk most jutott be az NB II-be, s reméljük, ez hamarosan férfi kézilabdacsapatunknak is sikerül. Van egy Eu- rópa-bajnok triatlonosunk, labdarúgóink egy év alatt felkerültek a kerületi osztályból a budapesti harmadosztályba, kerékpárosaink pedig tavaly Budapest-bajnokságot nyertek. Legfőbb célunk, hogy a triatlonsportot népszerűsítsük, s utánpótlást neveljünk Európa- bajnokunknak. R.J. Utcák, terek, emberek Higiénia Talán tisztaságmániás vagyok, de minimum finnyás. Ha a hentesnek koszos a körmealja, sarkon fordulok, és nem veszek tőle semmit. Nem régen például a szerkesztőség közelében lévő élelmiszerüzletben kértem párizsit, az éppen kézzel grillcsirkét majszoló eladótól. A boltos rutinos mozdulattal végig szopogatta az összes ujját, majd elkezdte tapogatni a párizsit. Talán nincs ebben semmi különös, nyilván van egészség- ügyi könyve, valószínűleg halálos fertőzőbetegségben sem szenved, bár az ajkán dudorodó hatalmas herpesz azért elgondolkodtatott. így hát köszönettel nem kértem a „herpeszes” felvágottból, viszont bőven kaptam a megvető pillantásokból. Az eset után néhány nappal azt is láttam, hogyan szállítják ebbe az i;-!etbe a felvátottat, együtt a kenyérrel egy koszos Zsiguli „ót- .os” csomagtartójában. Még tavaly nyílt a körúton egy barátságos gyorsétkezde. Az üzlet tiszta volt, a személyzet udvarias, az árak alacsonyak. Néhány hónap után mindez kezdett lassan változni. Először az eladókat cserélték modortalanokra, aztán vizezték a sört, később egyre gyakrabban feledkeztek meg az üzelet takarításáról, a „csúcs” azonban az volt, amikor egy bárányhimlős kislány is együtt falatozott a többi kuncsafttal. A személyzetnek és a kislány édesanyjának a szeme sem rebbent. A Mester utca egyik gyorsétkezdéjében teljesen megszokott dolog, hogy a kiszolgáló, hol a pénzt fogdossa, hol a zsemléket. Ugyanitt - talán a tulaj előírása szerint - kínosan ügyelnek rá, hogy a visszajáró pénzt a szalvétára tegyék. A vendégek kipróbálhatják elég erős-e az immunrendszerük. Szintén , a Mester utcában, egy pékárut forgalmazó bódéban, az eladó kézzel választja ki a kért péksüteményt, majd ugyanazzal a kezével veszi el a pénzt. Persze van aki tudja, milyen egészségügyi előírásokat kell betartani. Például az egyik ferencvárosi piacon a lángosos csipesszel adta a frissen sült tésztafélét, csak akkor hűltem el, amikor a sajtot pénztől szennyes kezével szórta rá. Kár, hogy egyéni vállakózásként nem űzhető a tisztiorvosi foglalkozás, itt a Ferencvárosban óriási üzlet lehetne néhány ellenőrzés. Na, meg időszerű is. Nem! Még tél volt a tavaszban, a napokig tartó eső után fehér színű autómat a tetőig borította a városi sár. A hideg kivert a gondolatra, hogy vödörből az út szélén sikáljam órákig, és utána szégyenkezhessek, hogy ez nekem tiszta autó. Na gondoltam, most úriember leszek - nem mintha jövedelmem ezt indokolná - és lesz, ami lesz, lemosatom a „kicsikét”. A szerkezstőséghez közeli utcában omló vakolatú házon tábla hirdeti: „Autómosást vállalunk”. Ez nekem való hely, semmi elegancia, luxusnak nyoma sincs, nem lehet drága hely. Begördültem, persze csak szolidan, éppen az autó orrát dugtam be a bejáraton, ahogy illik, nehogy kényelmetlenséget okozzak tolakodásommal, ha mégsem vállalják a dolgot.- Jó napot! - köszöntem rá a portásfülkében beszélgető három emberre. - Vállalják az autóm lemosását?- Nem! - válaszolt ellentmondást nem tűrő hangon egy ködös tekintetű férfi.-De.- Nem! - erősítette meg most már fenyegető nyomatékkai, elejét véve kibontakozni készülő okvetetlenkedésemnek. Emberismeretből ötös, jómodorból nulla, osztályoztam magamban a cseppet sem kedves idegent. Azóta magam mosom a járgányt, helyesebben magam mosnám, és mindig találok elfogadható okot, hogy miért koszos. Követési távolság Esős reggelen siettem a szerkesztőségbe, mitagadás mentem vagy ötvennel a Ráday utcában. Egyszercsak egy a járdán parkoló fekete színű, sötétített üvegű, három antennás autó Forma-egyes stílusban hirtelen elém tolatott. Fék, blokkoló kerekek, csikorgó gumik és az elkerülhetetlen puffanás. A fekete Mitsubishiből atléta termetű, fekete öltönyös, fekete napszemüveget viselő tüskehajú fiatalember szállt ki. Autóm fényszórója eltört, a karosszérián jókora horpadás éktelenkedett, a Mitsubishinek semmi baja. A napszemüveges a fogai közt sziszegte - nem tartozunk egymásnak semmivel haver -, majd visszaült a fekete autócsodába és nyikorgó kerekekkel elhajtott. Megszégyenülve álltam az utca közepén, mögöttem türelmetlenül dudáló kocsisor, autóm szánalmas küklopsz. A közeli buszmegállóban két idős hölgy várakozott, gondoltam ők tanúsíthatják mi történt, ám mielőtt megszólítottam volna őket, az egyik rám rivallt: A követési távolságot be kellett volna tartani! K.L. 19
