Ferencváros, 1994 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1994. július / 7. szám
brahám Rafael 1929ben született Szombathelyen. Tanulmányait 1947-1951 között az ELTE Bölcsészkar angolmagyar, majd 1957-1962 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola sokszorosító grafika szakán végezte. 1963 óta vesz részt hazai és külföldi kiállításokon; művei magyarországi, európai és amerikai közgyűjteményekben szerepelnek. Mesterének Barcsay Jenőt tartja. A művész 1994. június 11 -én volt 65 éves.- Mondhatom, hogy a pályafutásomat itt, Franzstadtban kezdtem el. Itt volt az első budapesti önálló kiállításom, 1968-ban, a Ferencvárosi Pincetárlatban. A szakmai hírnevemet is ez a kiállítás alapozta meg; itt mutattam be a Mesterségek dicsérete című litográfia sorozatomat, amelyre felfigyelt az egész szakma. A véletlennek köszönhetően csináltam litográfiát. Sokat jártam Kecskemétre, az ottani művésztelepre, és egyszer, a Városháza alagsorában felfedeztem egy használaton kívüli kőnyomdát, amelyet aztán a tanácselnök engedélyével használtunk, néhány barátommal közösen. így játszott szerepet a tudatosság és a véletlen a művészetemben, így alakult, hogy litográfiával kezdtem a grafikai pályafü- tásomat. Ebből fejlődtem tovább; később a színek kezdtek érdekelni, a színes rézkarc, a színes litográfia.- Itt, a műteremben látható képeit sajátos heroizmus jellemzi Végül is mekkora szerepe volt ennek abban, hogy festő lett? Arra A ÁBRAHÁM RAFAEL - EGY FERENCVÁROSI FESTŐMŰVÉSZ PORTRÉJA „Viszonylatokat vizsgálok. Szabályos és szabálytalan formák ellentéteire és feloldásaira építem munkáimat azzal a szándékkal, hogy gondolattársításokat hozzak létre. Nézőimet arra szeretném késztetni, hogy az esztétikai élményen túl velem érezzenek, velem gondolkodjanak." gondolok, ahogy az anyag és technika legyőzésének vágya rabul ejti az embert, ez határozza meg késztetéseit, és ez lesz egyik jellemzője alkotásainak.- Nagyon igaz, ez mindenképpen fontos szempont. Nálam azonban a technika nem öncélú dolog, ugyanis ahogy a mondanivalóm kívánta, aszerint válogattam meg a hozzávaló eszközöket. Természetesen munka közben már izgatott maga a technika is. A követ legyőzni óriási dolog. Amikor már uraltam az anyagot és a mondanivalóm szolgálatába tudtam állítani, az nagyszerű érzés volt.- Emlékszem a hetvenes évekből egy kiállításra, amelyen neves művészek játszóterek, funkcionális közterek terveit mutatták be. Egyikőjük, azt hiszem, Vilt Tibor volt, azt mondta akkor, hogy ők ezt nem azért teszik, hogy megbízásokat kapjanak, hanem egyfajta konceptuális művészi „ajánlás”-ként, ötletként, amelyet hasznosíthatnak a tervezéssel foglalkozó illetékesek. Az ön munkái is felfoghatók morális indíttatásúak nak. Nagyméretű olajképei szinte igénylik a tágasságot, a teret.- Így van. De nem tartom helyesnek, hogy az alkotók keressék 6 a kapcsolatot az illetékes szervekkel, mert nem ez a dolguk. Egyfajta közeledés érezhető ugyan, de általában nem ez a jellemző. A Magyar Alkotóművészek Egyesületétől kaptunk egy levelet, hogy aki akar a világkiállítás munkálataiban részt venni, az jelentkezhet. Ez viszonylag friss dolog. A részvételi szándékomat jeleztem, azt is, hogy milyen műfajban, milyen mértékben, milyen technikai eszközökkel képzelem el, de válasz még egyikükhöz sem érkezett. Talán a IX. kerület is tehetne valamit. Aki itt él, és tudna valamit szakmailag produkálni, az talán némi előnyben részesülhetne. Jobban érzi ennek a városrésznek a hangulatait, intimitásait és kitárulkozásait, otthonosabban bánik a tereivel. Sajnos én még nem találkoztam olyan próbálkozással, amely arra irányulna, hogy összefogja a kerület művészeit.- Úgy tudom, eléggé aktívan vett részt a hatvanas-hetvenes évek művészeti életének szervezésében. Közismert volt szókimondásáról és hajlíthatatlanságáról. A
