Ferencváros, 1994 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1994. július / 7. szám

„Ervin bácsi dolgozik is vagy csak ír?”

Lázár Ervinnel jó húsz évvel ezelőtt találkoztam először - nem személyesen, hanem könyvei által: ifjú apaként és kezdő íróként fedeztem fel magamnak és gyermekeimnek az ő írásait. Négy gyermekemmel mostanra talán sikerült megízleltetnem azt a világot, amelyet Lázár Ervin teremtett, teremt. De ma, félig-meadig öreg fejjel talán bevallható: nem is annyira a gyerekeknek olvastam az ő meséit, történeteit, hanem inkább magamnak. És csodáltam azért a teremtésért, amit egy- egy művében végbevitt.

Lázár Ervin Lónyay utcai lakásában hellyel kínál, aztán rágyújt.- Úgy tudtam, nem dohányzol...- Hat évig nem dohányoztam. Hat év után szívszorító volt, hogy az ember rágyújt egy cigarettára, aztán nem kap időben észbe... De most már öreg vagyok, nekem már mindegy. Hat évet kihagytam, regenerálódott az ócska szervezetem, most mär nincs, ami engem megállítson.- Hány éves vagy?- Hatvan leszek.- Nagyon megviselt ez a hatvan év?- Nézd, ha az ember végiggondolja... minden nehézséget saját maga okozott magának.-Milyen nehézségeid voltak?- Egy ideig a teljes zűrzavaros élet, az ivástól kezdve a kalandozásokig... Ez az írói életforma nem volt igazán kitalálva. Az ember folyamatosan szegény volt. Nem azt mondom, hogy létminimum alatti szegény, csak annyira, hogy mindent nagyon nehezen szerzett meg, és inkább elverte azt a pénzét is, ami volt. A rendszertelen életmódra azt a példát tudom fölhozni, hogy nekem rettenetesen fájt a gyomrom mindig, különböző orvosokhoz jártam es ők mindenféléket mondtak, de az egész semmit nem ért. Aztán megszületett Fruzsina lányom, attól a perctől kezdve nem fájt a gyomrom. Könnyen lehet, hogy a gyerek jelentett egy olyan lelki kötöttséget is, ami addig nem volt, de életmódbeli változást is hozott, mert a gyerekhez kellett alkalmazkodni... és az ember életének szabályosabb ritmusa lett.- A kalandozások korában amúgy jól érezted magad?- Ez így nem igaz. Rá voltam kényszerítve. Amikor eljöttem Pécsről, kikerültem egy házasságból, egy olyan környezetből, amelyet többé-kevésbé megszoktam és jött a budapesti albérleti élet... Az Élet és Irodalomnál dolgoztam tördelőszerkesztőként, és csütörtök délelőttönként elmentem a Szikra nyomdába, de nem volt folyamatos a munka, a szabadidőt lent, a kocsmában töltöttük. Te is tudod, hogy oda mindig óriási csapatok érkeztek. Megvolt ennek a szépsége is.

Az én korosztályom sosem volt írói derékhad. Az ember egészen idős koráig fiatal írónak számított a nagy öregek árnyékában, tehát az irodalmi életbe való beleszólás lehetősége egyáltalán nem volt meg. És aztán döbbenten láttuk, hogy fiatal íróból öreg írók lettünk, ami meg közben lett volna, az kimaradt. Egyszerűen ilyen világ volt ez. Nézd végig, az írók nagy része ilyen csellengő ember volt, hol volt lakása, hol nem... de, hogy ezt milyen törvényszerűségek irányították, azt nem tudom. Volt, amikor támogatva voltál, és ez nem annyira tőled függött, hanem az aktuális politikai változásoktól. Amikor mi ötvenhat után elindultunk, volt egy igény - nem belülről jövő, hanem politikai igény - arra, hogy jöjjön egy olyan társaság, akinek semmi köze a korábbi rendszerhez. És jött is, egy egész csapat elindult akkor. De hát, a szabadság addig terjedt, ameddig... Egészen furcsa figurák voltak ebben a csapatban, a csavargó lét határán. Egy részük alkoholista lett, öngyilkos lett, meghalt.

Szóval, nehéz volt, de pontosan tudom, hogy csak magán az emberen múlott, úgy tekinti-e az íróságot, mint egy lebegő életmódot és mellette néha ír valamit, vagy pedig nagyon komolyan nekifogott és azt mondta, akármi lesz, én írni fogok. Ilyen volt a kevesebb. Ezért is kevés ebből a társaságból, akinek nagy, összefüggő életműve volna. Meg aztán, a csapat egy része abból élt, hogy különböző megbízatásokra filmet írt, a televíziónak dolgozott, ilyesmi. Tehát nem igen volt ideje írásra, csak a legelszántabbaknak, akik azt mondták, őket nem érdekli semmi, ők megírják a saját könyvüket... De ez nem érdekli a ferencvárosi olvasókat...- Az viszont igen, hogy neked mégiscsak húsz köteted van, és azért ez nem akármilyen életmű.- Igen, de ezt egy rendesebb író két könyvben megírja... Mondjuk egy Tolsztoj... Van egy állatorvos barátom Pécsett, aki mindig kérdezi, hol a nagy életmű. És én azt mondom, hogy az én nagy életművem ez a kicsi.- A család ugyebár végül megnyugvást hozott számodra...-A család rettentő fontos, igen...- És akkor ettől elkezdtél volna dolgozni. Mennyire vagy rendszeresen író ember?- Semennyire. Húsz évig voltam szabadúszó. Te tudod, hogy ez egy nagyon nehéz állapot. Egyfelől, mert semmifele közösséghez nem tartozik az ember, és van úgy, hogy hónapokig nem szól senkihez. Másfelől pedig te vagy a saját főnököd, és azt csinálsz, amit akarsz... Ámde megvan az a marha nagy előnye, hogy amikor dolgozni kezdesz, semmiféle kötelezettséged

(Folytatás a 4. oldalon) 3