Ferencváros, 1994 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1994. április / 4. szám
SZOMORÚ TRÓPUSOK Közgáz D.C. (IX. kér. Fővám tér 8.): Pénteken 20.30-03-ig: Non-Stop Funky & Soul Disco, saláta-, jégkrém-, tea- és koktélbár. Mozi és jazzpihenő is van. P éntek este tíz óra, sűrű, ködszerű, afféle őszi eső szitál a városra. Az ember megy, lehajtott fejjel, prüszkölve nyeli a nedvességet és dallamosan szitkozódik. A pénztár előtt hosszú sor. Csevegés, didergés, türelmetlen várakozás. Szerencsére mi, útitársnőm rendezői igazolványával gyorsan bejutunk a szentélybe. A fények tündöklő sugárszőnyeget röpítenek a márvány padlóra, amelyen jelentősen, fontosán lépkedünk az egyszerre szétnyíló tömeg sorfalai között, önmagunk teljes tudatában, nos igen, milyen regényes ez, mi - útitársnőm és én - ingyen bemehetünk. Az egyetem előcsarnokában Marx hatalmas szobra fogad, bla- zírt, világpolgári nyugalommal bámulja a kövezetei. Lassan beleszokunk az izgalmakba. Rengeteg nő van itt. Fiatalok vagy még fiatalabbak, szépek és nem szépek, vörösek, barnák, vagy szőkék. Néhány kép -izgalmas és villámló moziklip - beleragad az események sodrába. Oszlop mellett fekete nő, fehérben, karcsún, elegáns kabátban, kedvesen, minden- tudóan libben tovább s topog tűsarkújában, furán és mégis kecsesen, mint egy albatrosz. A fiú, akitől elköszönt, idegesen tekint utána. Az albatrosz tétován jobbra- balra néz, finom fejét kapkodja, mintha golyók süvítenének körülötte, ibolyaszemét (ezt tudom) sötétre festi az izgalom. Észrevétlenül követni kezdjük. Üvegajtón átkelünk, idehallatszik már a zene dübörgése. Útközben emberek tűnnek fel, akikkel sohasem találkoztam, s akikkel sohasem fogok találkozni. Az emberek arcai beszélnek és mondatfoszlányokat hallatnak: „Annyira nem bírom a fejét.", „A Zitáék azt mondták, hogy eljönnek...", „Mentek még valahová?". Egy fiatal gyerek jön ki az ivóból. Pár lépést tesz, magasat ugrik, arcra vágódik a kövezeten és mozdulatlanul marad mint a katona, akit golyó talált el. Földre terítette az alkohol. Az albatrosz hirtelen eltűnik a mélyedésben. Utánaloholunk. Lépcsőforduló magányában találunk rá, szomorú fiatalember tartja a karjaiban. Nem csókolóznak. Csak állnak, egymásba fonódva. Titkos szerelem... Továbbmegyünk, föl a másodikra, ahol táncolni lehet. A táncparkett őijöng és habzik, amennyire csak egy táncparkett erre képes. Annyian vagyunk itt, egymás mellett mozgó húsok, hogy megborzadok. így, tömegben, csak húsnak érzem magam: közönyösnek és szenvedélyesnek egyszerre. Irtózatos félvilági hölgyek állnak a plac- con, vastagon ki vannak festve, a diszkólámpa fénye majd leolvasztja festékeiket. Ismét egy mondatfoszlány: „Marxé zsákutcának bizonyult, de én őt zseninek tartom." Meg vagyok lepve és a hangforrás irányába hatolok; csak két részeg bölcsészforma vitatkozik. Útitársnőm a női cinkosság kaján mosolyával ajándékoz meg, ezek alighanem eltévedtek, mondja és már csatlakozik is hozzájuk. És egyszerre, igen, egy jelenést látok. Igazi Vénusz áll a diszkólámpa rejtekében, méghozzá egyedül, amolyan filigrán Vénusz, alkotója kitűnő érzékkel úgy helyezte oda, hogy glóriája a pulttól nézve éppen a mögötte húzódó ablakmélyedés panorámájának dunai dombjai fölé magasodjék, mintha szabadon lebegne a levegőégben. Tűz, jöjj velem, felkérem táncolni az istennőt. Hamar átvágok a vár felé vezető kanyargós úton, s már éppen az egyenesbe fordulnék, amikor velem szemközt, Vénuszomtól körülbelül két lépés távolságnyira, magamfajta magányos lovas alakja tűnik föl előttem.- Jézusom, ez Tannhäuser! - kapja a szája elé kezét Vénuszom a magányos lovas láttán. Valóban ő volt az, a völgy felől jött, akárcsak én, magányos volt, akárcsak én, és lovag volt, akárcsak én. Ő is várt egy lányra, akárcsak én, ő is azt gondolta, hogy most találkozik vele és lön. Tannhäuser rövid úton bejutott Vénuszhoz. Útitársnőm vissszapártol hozzám, irány a koktélbár. Kevesen vannak itt, és ez jó. A gyertyafény és a műanyagpohár nem jó, a falon fal védő van. Valakinek eszébe jut a rádió és bekapcsolja. A rádióban valaki zongorázik, s valami zeng a keze által. Fölkapaszkodik a csúcsra. Elolvad, mint a méz. Megráz, mint az áram. Végre valami hangulat. Az embernek kiszakadnak a zsebei, még az a lelki leghátsó is.- Én tudom kezelni az érzéseimet - gondolná magában a szomszéd asztaltól egy fiatalember, de már nem tudja. A lány mellette zsebkendőt keres neki, a fiúnak, kinek eddig elvágólag elrendezett, eldugott érzelmei egyszerre, mind rázuhantak. Ettől az átkozott zongr rától csurog a könnye. Talán meg halt valaldje... Mellette a lány csendben ráteszi a kezét a karjára. A zongorás szünetet tart, sóhajtásnyit csupán. Amikor újra kezdi, már minden olyan ismerősnek tűnik. A dolgokat nemcsak kívülről, de nyakig bennük állva is lehet kezelni - mondja a kéz, piciny szorítás útján. Sírni is szabad. Es nem dől össze a világ. Éjjel fél kettő felé kissé csillapodik az izgalom. Különös csendélet veszi kezdetét. Álmosan dünnyög a nép, tereferél az asztalok között vagy egyszerűen csak eszik. Lányok a vasárnapi ruhában fájdalmas eleganciával még mindig flangéroznak. Megfáradtán indulunk haza. Kint enyhe az éjszaka, nincs szél, de a levegő kedvesen hintázik valahol fejünk felett. Mindenütt nedvesség, ujjaink a zsebünkbe mélyednek. Az egyhetes zápor maradéka most leheli ki friss illatát. Az ég nyugodt és tiszta. Egy locsolókocsi a semmiből előtörve minden furfangjával ránk támad. Dől belőle a víz, éjjel fél háromkor, felhőszakadás után. Ez egy ilyen város, szól rezignáltan útitársnőm. Hallgatjuk a csendet. Hallgatom, ahogy a zene folytatódik fülemben. Már nincs olyan hideg, hogy fagylaltot ne lehessen enni, s még nincs olyan meleg, hogy forró csokoládét ne lehessen inni. Minden lehetséges. Csak álmaink országában lehet ilyen éghajlat. Ecsedi Zoltán 20
