Ferencváros, 1993 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1993. május / 5. szám
A másság dicsérete Nézze, én azt szoktam mondani, hogy az élet tulajdonképpen gyönyörű. És ezt akkor és azért mondom a gyerekeknek, amikor tudom, hogy borzalmas helyzetben vannak. Tudom, hogy esetleg nincsen apja, nincsen anyja, és meglehet, tegnap vagy tegnapelőtt talán valami borzalmas brutalitás érte a lelkét. És én azt mondom neki, és merem azt mondani, hogy vannak gyönyörű dolgok az életben, csak észre kell vanni, csak el kell merülni benne. A saját nyomorunktól függetlenül ha nem tanuljuk meg észrevenni a szépségeket, akkor megkeseredett emberré válhatunk. Az élet, a természet csodálatos, és ha ezekben a csodálatos dolgokban a gyerekek megtalálják a gyönyörűségüket, akkor van értelme annak, amit csinálok, amit csinálunk... Gondoljon arra a lelki helyzetre, amikor egy hányatott sorsú gyerek szerelmes lesz. Mondjam neki azt, hogy a szerelem sokszor kudarcot okozhat, sokszor kínszenvedésekkel teli? Nem mondom, nem mondhatom. Hisz a szerelem tulajdonképpen gyönyörű. De nagyon messzire vezetnek ezek a dolgok. Mert a mi gyerekeink olyanok, akiknek az eddigi életükből valami hiányzott, valami nagyon hiányzott. És mi rájöttünk, hogy ezeknek a gyerekeknek szükségük van becéző szavakra is a szakszerű felügyelet mellett, szükségük van arra, hogy egyszerűen valami emberséges viszonyt, helyzetet találjanak. És iszonyú nehéz tudomásul venni, hogy sokszor egy-egy gyerek sorsán már nem tudunk ténylegesen változtatni.De azt gondolom, hogy egy dologban tudunk változtatni: abban, hogy elhitetjük vele - Ő MAGA AZ, aki előbb-utóbb saját sorsának alakítója lesz. Ha ezt elhiszi, ha ezt tudja, ha ezt akarja, és a kilátástalanságban nem fog a szenvedélybetegségek irányába mozdulni, hanem észreveszi az élet gyönyörű dolgait, akkor lesz értelme az életének. Ebben az iskolában mi olyan „menüt", olyan „étlapot” igyekszünk adni az életből, amit megőriz az emlékezet és az emlék később mindig előhívható lesz. Tegnapelőtt a gyöngyfűzésnél megkérdezte tőlem egy kislány, hogy mi a fenének csináljuk ezt?! És mondom neki, hogy tudod, kislányom, az emberek nagyon sokszor vesznek ajándékot egymásnak drága pénzért, megveszik, odaadják, elfelejtik. De amit te itt két nap alatt bütykölsz, és arra gondolsz közben, hogy a másik ember biztosan örülni fog neki, mert ez a te munkád, a te szíved gyümölcse, az valahogy mégiscsak más. Azt a másik ember sem fogja elfelejteni, és te is emlékezni fogsz rá. És azt mondtam neki: gondolj csak bele, hogy fog örülni majd a te gyereked, amikor neki csinálsz egy gyöngyfüzért, amikor megtaníthatod őt is gyöngyöt fűzni. Mert a „cifra nyomorúság” nagyon fájdalmas dolog. Van olyan szülő, aki úgy próbálja kompenzálni a család lehetetlen lakásviszonyait, az elrontott életet, a tönkrement családi kapcsolatokat, hogy mindent megvesz a gyerekének. Sok mindent kell még tennünk, nagyon sok mindent. Be kellene vonni a munkánkba a családokat is, de egyet végül is tudnunk kell: a gyermek nevelésének letéteményese elsősorban a szülő. Utána következik csak az állam, az iskola. Amikor a pszichológus, a pszichiáter felveszi a kapcsolatot a családdal, mindig számolni kell a bizonyta- lansággal:vajon, partner lesz-e a szülő? Vannak eseteink, amikor a szülő azt mondja, jaj, de jó, hogy megkeresett, gondom van, segítsenek - és ilyenkor ugrásszerű változás történik a gyermek életében. De sajnos, van, amikor a szülő mindenféle jogi és formális eszközt megkeres, tiltakozik, hogy ne avatkozzunk bele a családi nevelésbe. Ezt nehéz tudomásul venni- de tudomásul kell vennünk. De ha a szülő partner, akkor a gyermeknek könnyebb az élete. A mi iskolánkban kis csoportokban foglalkozunk a gyerekekkel, így van idő, van lehetőség arra, hogy figyeljünk a nevelésre, a személyiségfejlesztésre. Csak ilyen helyzetben képes a pedagógus arra, hogy a gyerek valóságos rezdüléseit felfogja, és ez a lényeg, és ilyenkor nem kell valamiféle tudományos módszert segítségül hívni. Amikor nagyon sok ember van egymással összezárva egy tanulócsoportban, nem igazán hiszem, hogy egy pedagógus- vagy bárki más - képes arra, hogy az apró rezdüléseket észrevegye. Gondolja el: jönnek hozzánk a gyerekek, akik nyolc éven át, tizennégy éves korukig sikertelenül küzdöttek, küszködtek az iskolával, életükbe sikertelenül avatkozott bele az iskola, a szülők megkeseredettek és fáradtak, tele kudarcokkal. Ezért nekünk olyan pedagógusokra van szükségünk, olyan nevelőink vannak, akik el tudják viselni a másságot, és lélekben felkészültek arra, hogy itt sokat, nagyon sokat kell adni. Szó sincs arról, hogy ezek különleges emberek volnának. Egyszerűen emberek. * * * (Aki ezekről a dolgokról beszélt: Takács István, az Alternatív Általános Iskola igazgatója. Lejegyezte: Herceg Árpád.) 166$ „Az én vezetőim, és mindnyájunknak vezetői, akik e világban tévelygőnk, valójában ketten vannak: az egyik a szellem kíváncsisága, amely mindent meg akar vizsgálni, a másik a megrögzött szokás, amely a világ csalásait az Igazság színével leplezi. Ha okosan követed őket, bárki Is légy, megláthatod velem együtt fajtánk nyomorúságos zűrzavarát; ha pedig másként látnád, tudd meg, hogy orrodon ágaskodik az általános bódulat szemüvege, amelyen mindent visszájára látsz. ín meg ránézek a kantárra. S jaj, mit látok? A kíváncsiság szíjából varrták, zaboláját pedig a megátalkodott szándék vasából kovácsolták. S megértettem, hogy a világ megismerésére immár nem szabad elhatározásból megyek, ahogyan azelőtt hittem, hanem a szellemem csapongása és kielégíthetetlensége vonszol engem erőszakkal.” (Johannes Amos Comenlust A világ útvesztője és a szív paradicsoma) 10
