Ferencváros, 1993 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1993. július / 7. szám
A negyedik tű Avagy: alkalmazott murphológia? í' % A szóbeszéd az információk ||||||| legcsalafintábbja: fölröppen, szárnyra kap, hallat egy gyön- gécske hangot mondjuk az ábécé legelejéről, aki hallja, leskálázza a maga hangszerén a maga sajátos hallása szerint - és add tovább! - valami fura öntörvényszerű, követhetetlen és ellenőrizhetetlen módon „z” lesz az „á”- ból... A szóbeszédnek a tájékozatlanság az egyik, s legjellemzőbb alapja. A tájékozatlanságnak pedig a tájékoztatás hiánya - avagy, fordítva egyet a szókapcsolaton, hogy árnyaltabbá tegyük mondandónkat: a hiányos tájékoztatás. Mindezek szülőanyja pedig a bizonytalanság, s a bizonytalanság mint környezeti ártalom lassan ölő mérgei szétáradnak, felszívódnak a társadalom testében, az emberek testében, olyan mutációkat hozva létre az idők során, hogy szemünk-szánk eláll e fura lények láttán. Pedig ember szülte valamennyit. S ahogy a mondás tartja: a gyermek szülőjére visszaüt. Az emberek, persze - bocsánat a kifejezésért! nem ostobák. Még ha néha annak látszanak is. És néha annak látszanak, mert annak akarnak látszani - hisz törvényszerű: a könnyebb ellenállás irányában haladni egyszerűbb. S a látszat mintha ezt meg is erősítené. A könnyebb ellenállás irányában végzett tevékenység „igazolásaként" most hadd nyúljunk át egy más szférába a megfelelőnek vélt hasonlatért: ne menj fejjel a falnak! Mindennapi tevékenységünkről, munkánkról szólva ma - hónapok, évek óta - útón-útfélen a megváltozott körülményeket emlegetjük; a gazdaságunkat szorongató külső és belső hatásokat; s hogy a „helyzet fokozódik..S ebben mindannyian egyet is értünk, s ez össznépi egyetértés nagy-nagy nyugalommal töft el. Példával megvilágítva: ha mondjuk egy tachométerbe egy negyedik tűt építenénk, ennek fontossága és hasznossága nem képezi komoly vita tárgyát. Mindent átfogó értelemben legalábbis nem. Hiszen a tű sorsa eleve eldöntetett. Ám az érzékeny fémdarabka csakhamar jelzi: itt valahol érdekek ütköznek érdekekkel. S amiképpen Murphy törvénykönyve írja: ami el tud romlani, az el is romlik egyszer. Mert ha valami egyszer kitaláltatott - nevezzük szimbolikusan JÓ-nak azontúl az. emberi elme mintha nem azon töprengene, hogy lehetne eme zseniális vagy akár mindennapi „teremtményt" két bé-vel tökéletesíteni: JOBB-á tenni. Legyintünk, legyintgetünk; úgy még sosem volt, hogy valami ne lett volna, kántáljuk a régi nótát; s várjuk hogy szánkba repüljön a sült galamb; hogy változtatni s változást óhajtani ma divat, ám meddő erőlködés csupán, mert úgyis minden a medrében csordogál tovább. Mert - ismét Murphyt citálva ide - a szállítási határidők pontossága úgyis fordítottan arányos az ütemterv szorosságával, mert a méreteket úgyis mindig a legkevésbé használható mértékegységben adják meg - a sebességet például öl per miatyánkban; mert a méretre levágott kábel mindig rövidnek bizonyul; mert a hierarachia minden alkalmazottja addig emelkedik a ranglétrán, míg olyan munkakörbe kerül, amelyre alkalmatlan; mert aki tudja, az úgyis csinálja - aki meg nem tudja, az tanítja... Mert működésképtelen elképzelése mindenkinek van! Azt mondják Murphy törvénykönyvéről: zseniális. Abban az értelemben az is, hogy mérnöki pontossággal mutat rá az emberi gondolkodás rákfenéire. De hogy ezeket a rákfenéket ne kivágandó daganatként fogjuk fel, hanem testet-lelket zsongító ópiumként, az már ellentmond a józan értelemnek. Hogy fekélyes, rosszindulatú daganatainkat nem hogy kezeltetnénk, hanem megértő atyáskodással konstatáljuk csupán, vagy „ez van, uraim” címszó alatt napirendre térünk felette: több a soknál. Hát hogy merünk így egymás szemébe nézni egyáltalán ?! Mi kényszerít, hogy célirányosságot feledve, oly sokszor a demokratizmusnak egy rosszabbik változatát követjük: ködösítünk, mellébe- szólünk, koncepció híján csak tapoga- tódzunk nagy óvatosan, s valami álbiztonsággal bástyázzuk körül a munka- megosztásban elfoglalt helyünket ?! A szóbeszéd az információk legcsalafintábbja - kezdtem ilyenképpen írásomat. A „pusmogással” én magam naponta találkozom. Éppen ezért- mert tudom, hogy lesz „zé” az „á”- ból! - igyekszem nem elmulasztani, hogy rákérdezzek magánbeszélgetéseken is: „önnek mi a véleménye erről...” S választ is kapok mindannyiszor; s örülök az őszinteségnek, ám keserű marad a szájízem, oly sokszor hangzik el a „nyilvánosság előtt nem vállalom", „csak magának mondom, de meg ne írja...” Tény, hogy hasznos információkra tettem, tehettem, teszek szert. De csak háttérinformációkra. Vállalni önmagunkat - belátom, nem könnyű minden esetben. A vélemény kinyilvánítása, a dolgok értékelése érdekeket sérthet. Sérthet? Hát sértés talán, ha véleményünk, értékelésünk a másikétól különbözik? Előfordulhat, hogy így van, ám néha mintha elfelejtenénk: mi olyan demokráciát hirdetünk, olyan építkezésen munkálkodunk, melynek éppen a vélemények ütköztetése a legszilárdabb alapja. Mondandómban mindennapjaink jellemzőinek egy szeletét ragadtam ki; azt a szeletét, mely egyik legmakacsabb kerékkötője a mindannyiunk által áhított előbbrelépésnek, haladásnak. S találkoztam olyan emberrel is, akivel nyíltan beszélgethettem erről- mert nyílt emberrel tralálkoztam, akinek aiapelve: őszinte lenni és őszintén szembenézni. Még hibáinkkal is - még a saját hibánkkal is. S mondandónkat,! tetteinket vállalni kell. Hiszen a tachométer előbb-utóbb úgyis „közbeszól”: jelzi az eltelt időt, a fordulatszámot, a sebességet... * * * Névtalon leveleink és telefonbeszélgetéseink nyomán: Herceg Árpád 13
