Ferencváros, 1992 (2. évfolyam, 2-12. szám)
1992. szeptember / 9. szám
T alán még emlékeznek azokra a téli hónapokra, amikor zsúfolásig megtöltötték a pesti utcák forgalmasabb szakaszait az alkalmi árusok pultjai, az árkádok alá terített nejlonokon, sebtében felállított ruhafogasokon elképesztő tarka- ságú portékát kínáltak. Az aluljárók egy része szinte bedugult. A „Bla- hán” még az edzettjárókelő is megborzongott a lépcső tetején, mielőtt rászánta magát, hogy alászállva közelharc árán keresztülvágjon. Egy alkalommal épp ekkor, az erőgyűjtés pillanatában megszólalt mellettem egy indignálódott úr: Ezt a bazárt! Ez már tűrhetetlen! Az indignálódott úr bizonyára elégtétellel vette tudomásul, hogy a köznyelvben Demszky-rendeletként szá- montartott nagytakarítással minden árust kisöprűztek a kedvelt közterekről. A mozgólépcsők utasai első nap úgy bámultak a sivár aluljáróra, mint holdbéli tájra. Zavartan, kérdő tekintettel nézték egymást, mi történhetett itt? Jobbra, balra forognak a fejek, mintha valamit elvesztettek volna. S BAZÁR tényleg vesztettek. Öklömnyi szegfűből kötött csokrokat, a piaci ár töredékéért kínált primőr paprikákat, cigarettát, filléres körömlakkot, olcsó zoknit, hálóinget, fokhagymát, hajsütőt, divatos pulóvert, selyemblúz-utánzatot, kávét, nyakláncot, sportcipőt, esernyőt, meg mindent, ami éppen kellett. Csak nem volt idő a boltokat járni, sem pénz, azokat az árakat megfizetni. Hányunk zsebpénze csappant meg, hányféle apróságra nem futja többé, mennyi apró kis örömtől foszttattunk meg? És az árusok? Mi lett velük? Az amúgy is zsúfolt piacokra kényszerültek? Munkanélküli segélyért állnak sorba? Ugyanazokban az aluljárókban kére- getnek? Persze, jó, hogy ismét kézitusa nélkül lehet átmenni a csomópontokon. Talán kevesebb pénztárca tűnik el. A gyalogosdüh tárgya ismét a járdán parkoló autó lett. De a hiányérzet maradt, a racionális és az irracionális is. Az utóbbi csak amolyan sejtés, halvány hiányérzet. Eltűnt valami, ami jártunk- nak-keltünknek valami felvillanyozó hangulatot adott: itt élet van, lehetőség. Mi megpróbáljuk átélni a nehezedő időket. Még diadalmaskodhatunk is. Egy zokni is lehet néhány percre győzelmi lobogó: lám, mi megszereztük, pedig... Vevő és eladó kölcsönösen elégedett. Indignálódott úrnak nincs igaza. A bazár nem a rendetlenség jelképe, hanem a kölcsönös sikerélményé. A bazárt ez tartja fenn, és a bazárban rend van. A bazár egy kultúra jelképe, a keleti kultúráé. Márpedig a Keletnek is van kultúrája. Nem is akármilyen. Kicsit régibb a miénknél. Bevált, mert bizonyított. Jelesül, hogy kereskedésből is meg lehet élni, sőt gyarapodni. Csak érteni kell hozzá. Ha én vállalkozó lennék, kis bazárokat építenék. Oda, ahol a legtöbb ember megfordul, s ahol nagyon-na- gyon sokan vágynak már egy pici sikerre. Kékesi Katalin Zsuzsi 1. Minden gyerek csodagyerek, ehhez nem férhet semmi kétség: mutogatjuk- produkáltatjuk is fiainkat-lányainkat, ha ismerős, rokon, barát állít be hozzánk. És büszkék vagyunk, hogy milyen eleven ez a gyerek, milyen okos, talpraesett, eredeti egyéniség, messze felülmúlja hasonló korú társait. Akárcsak az apja valamikor. Akárcsak az anyja valamikor. Hisz a mi gyerekünk. Rendjén is van így a dolog, a kötelező elfogultság joga a szülőt mindig megilleti, hisz gyermeke iránti szeretetét, örömét fejezi ki ilyenképpen az anya, az apa. Csodagyerek. És nem is gondolunk arra, hogy a gyermek megnyilvánulásai a világ legtermészetesebb megnyilvánulásai közé tartoznak. A legtermészetesebb csodák közé. Nem többről és nem kevesebbről van szó, mint hogy a körülöttünk futkározó- tevékenykedő apróság: gyermek. Még nem akar más lenni, nem akar másnak látszani, még azt mondja ki, amit gondol - még nem mást, és még kimondja. Szóval: romlatlan, és éppen ez a romlatlanság helyezi őt a világ legnagyobb csodái közé. Nekünk, régtől romlott felnőtteknek éppen ezért minden gyerek csodagyerek. És gyermekkorunkban eldől, mivé leszünk. Jaj, mivé?! * * * 2. Áll egy gyermek a város forgatagában. Zsuzsi . Égyedül van. Koldul. Szüksége van rám. Szüksége van a forintokra, amikkel megszánhatom. Amikkel megszánhatod. A testvéreknek kenyér kell. A díjbeszedőnek törleszteni tán az elmaradt rezsit. Apának pálinkára. A nagypapa fe- kélyes lábára gyógyszer. A lyukas cipőre folt. Őszre majd egy melegebb cipő, később nem ártana valami télikabát-féle sem. Valami emberforma holmi. Zsuzsi karján kockás szütyő, a szütyő- ből rongyokba bugyolált hajasbaba kandikál elő. Háttal a világnak, háttal mindenkinek. Árván, mint Zsuzsi maga. Van neve ennek a babának? Lehet neve egy kopjafának, ami felkiáltójelként kiáll a nagyvárosi betonból? Zsuzsi babája színházi kellék. De Zsuzsi emlékezetében él egy másik baba, kitörölhetetlenül. Álmaiban fésül- geti, mosdatja, cirógatja, szép ruhát ad rá. Zsuzsi papást-mamát játszik álmaiban, önmagát álmodja vissza, önmagát álmodja meg. Azt játssza, ami lenni szeretne, de már nem lehet soha többé. Pedig nagyon szeretné, nagyon szeretne gyerek lenni, megmaradni gyermeknek, valaki gyermekének. Melegségre vágyik, meghittségre, ölelő karokra, cirógatásra. Mert nemrégiben még olyan volt, mint bárki más emberfia. Csodagyerek. * * * 3. De most koldulni kell. És Zsuzsi később apróbb bűnöket is el fog követni, mert ráviszi a kényszer, ráviszi a látott példa. És elkapja majd a rendőr. Nevelő- otthonba dugják. Megszökik, s mert szép lánnyá cseperedik közben, uralma-védel- me alá kényszeríti egy fiú. Zsuzsi kurva lesz. Koldulni kell akkor is, de jut majd szép ruha, bővebben csepegnek a forintok is. Előbb-utóbb Zsuzsit aztán lecsukják. És szép lelkét hiába akarja megőrizni Zsuzsi, a börtön világa erre már végképp nem alkalmatos. Zsuzsi belekerül az áramlatba. Kilépni belőle képtelenség. A kilépésnek nem lesznek anyagi alapjai. S hol lesz már akkor a gyermeki lélek, mit különben jobb sorsú felnőttek is oly gyakran visszasírnak őszinte óráikon? Zsuzsi élete bezárult, amikor éppen eljött az ideje, hogy szélesebb kapukat tárjon a világra. Mert a legádázabb kapuőr a kényszer. h.á.
