Ferencváros, 1992 (2. évfolyam, 2-12. szám)
1992. szeptember / 9. szám
Mottó: Ha már a sok is kevés... / Itt én egyszer, valamikor nagyon régen, jó Unicumot is ittam. Mondhatnám, rendszeresen ittam jó Unicumot, mivelhogy azidótájt rendszeresen jártam errefelé, mint beteglátogató egy környékbeli kórházba, és, bevallom, ez a nemes ital nekem segítségemre volt, hogy a bennem lévő feszültséget oldjam. Aztán egyszercsak kicserélődött a személyzet. És más lett az Unicum. Élvezhetetlen lett. Már-már alkoholmentes... Évtized is elmúlt azóta, s mostanság, hogy megint rendszeres dolgom van errefelé, nem hagyhattam ki, hogy ne nosztalgiázzak egyet. A személyzet megint új: elegánsak, kedvesek, gondolom, a vendéglátóipari vállalkozás profi csapatából válogatták, a berendezés pazar, semmi nyoma itt az „egypártrendszeri kopottas- ságnak”. Az Unicum azonban élvezhetetlen. Még mindig szinte alkoholmentes. Nekem pedig egyszer már volt bélfertőzésem a csapi víztől. * * * „... az anyám például állandóan fél a háborútól. A mai napig fél. Mindig azt hajtogatja, hogy - Kisfiam, vigyázzatok magatokra! - És örökké fázik, nagyon fázik. Ül a lakásban, pokrócokba csavarva. És fázik.” Ezeket a lírai mondatokat valamikor én nagyon elraktároztam magamban, mint minden mást, amiről úgy gondoltam, úgy éreztem, hogy a gondolat távlatokat nyit meg, inspirál, hogy mélységekbe és magasságokba láthassak, lelki szemeimet „megdolgoztathassam”. Hogy ne csak nézzek - de lássak is. Félbehagyva a vizes Unicumot, el- oldalogtam, s hazatérve előhalásztam könyveim közül azt, amelyikből én a fenti sorokat megőriztem. Sokáig kerestem Csapiár Vilmos könyvét, a Pénzt, de sokat címűt, s közben elgondolkoztam, hogy mennyit változtam én is - valamikor vakon is megtaláltam volna a legrendetlenebb rendben heverő kötetek között, most meg már, mintha nem is érdekelne, hogy megtalálom-e. És mennyit változott a világ is azóta! Érdekel engem egyáltalán, hogy mit írt például Csapiár Vilmos a nyolcvanas években?! Csapiár Vilmos a vendéglátóipari biznisz, az éjszaka világába kalauzolt el bennünket: hitelesen, őszintén, és ezt nem csupán az egyes szám első személyben megfogalmazott szöveg, a vallomás szuggesztív ereje tette, hanem az is, hogy az ember kocsmába, étterembe, bárba járva, maga is lát, gyanít, megsejt, feltételez - tapasztal egyet s mást. S én, balga olvasó, akkortájt hittem: eljön egyszer a tisztesség kora. * * * Manapság se kell „nagy fogyasztónak” lenni ahhoz, hogy tudjuk, érezzük: ebbe a cseresznyepálinkába némi vizecske csurrant, s ugyanúgy az Unicumba is, elegánsabb helyeken netán Hubertuszkotyvalék, a nagy- fröccsben ma is másfél deci a szóda, sör gyanánt leáztatott címkéjű Kőbányai kerül asztalunkra nemegyszer, s ha kínai rizspálinkára támadna kedvünk, kicsi az esélyünk, hogy ne a legolcsóbb vodkát kapjuk... S ked- vünk-lehetőségünk a csalást leleplezni oly kevés. A konkrét csalást. Általában a csalásról pedig sem fogyasztónak, sem például az árgus szemekkel figyelő, de leggyakrabban hiába kutakodó adóbehajtóknak sincs semmi kétsége. Minden a maga medrében csordogál tovább. Nem változik az áru minősége, alig-alig a kiszolgálás minősége, nem szűnik meg a túlszámolás, a kurrens árukért csúsztatott pénzek továbbra is vándorolnak zsebből zsebbe, kibogozhatatlan és követhetetlen utakon - az üzletvezető gondolkodás nélkül fizet a pult alatti áruért, hogy felkínált étele-itala megfelelő legyen, a szegény vendég pedig még hálás lehet végül, hogy például pacalt ehet egy étteremben, és a számolási manőver végkifejleteként már- már egykedvűen könnyít pénztárcáján: ez van, ezt kell szeretni. Az egyre soványabb erszényű vendég tehát valamiféle nemtörődöm bőkezűségről tesz tanúbizonyságot, gondolkodás nélkül, mintegy bankárként pénzeli a korrupciós folyamatot, a korrupció pedig virágzik, mert pénz mégiscsak van dögivei. Legalábbis, úgy tűnik, van ahol van. * * * Megtehetném szigorú következetességgel: utána nézek a kihozott anyag mennyiségének és minőségének, összevetem a felszámolt és kalkulált árakat, utánaszámolok a számlán az összeadásnak - s kiverem a balhét, ha valami nem stimmel, kockáztatva ezzel akár hiányos fogsorom kiveretését is. De esetleg mégiscsak megkövetnek, ám legközelebb azért jobb, ha elkerülöm ezt a helyet. Ez egy kitalált történet. Minden azonosság a valósággal nem véletlen, hanem törvényszerű. mert hiszen rossz szájízzel miért is térnék be oda, ahol egyszer már megpróbáltak átverni. Legközelebb verjenek át máshol - ennyire azért én is adok magamra! Ha meg ritkábban járok, vagy egyáltalán nem teszem be a lábam kocsmába, étterembe, boltba, mert pénzem se nagyon van rá, és ilyenképpen mintegy bojkottálom a bizniszt: tehát, ha csökken a forgalom - akkor majd nő a haszonkulcs. Az üzlet meg nem állhat. Ami annyit tesz: az áraknak nőni kell! Emelkedik az energia ára - a termelő természetszerűleg emeli termékei árát, nevezzük ezt a terméket most sörnek. Az energia ára a szállítással megint csak tovább száll a sörben, s miközben ha azt egy kocsmában döntöm magamba, az energia- költség növekedését ott is csak fölszámlázzák, merthogy ott is villannyal világítanak, villannyal működik a videó... Az ám, a videó! A feketepiaci videómásolás és kölcsönzés díjai is emelkednek, mert a feketepiac aztán nagyon gyorsan kompenzál, és ez is benne van a sörömben... * * * Fura egy mutáció az ember. Hogy efféléken dohognia ne kelljen és nagyon hozászokott már időszaki söritalához például, végülis egyet akar: pénzt - de sokat. Sokat - de menynyit? Például: havi harmincezer forintot? Elérhetetlennek tűnő vágyálom ez-, irreális demonstráció, vagy alapvető emberi igény? Ma kis hazánkban egymillióan élnek a szégyenletesen alacsony létminimum alatt. Nekem ez azt is megmondja, hogy az emberek fele a létminimum körül tengődik - és nem kocsmagondok miatt: az üzleti életből én is csak azért választottam most ki éppen ezt a szeletet, mert talán itt érhető tetten a legszemléletesebben, leglátványosabban polgári kiszolgáltatottságunk. Pénzt tehát - de sokat! Ezt akarjuk mindannyian. S ha elérhetünk valamit, eljutottunk egy szintre, azt vesszük észre, hogy már a sok is kevés, nem azért, mert tovább lépnénk, hanem mert megtartani akarjuk magunkat. Csak közben emberségünk ki ne vesszen belőlünk, ki ne kopjon megannyi más emberi tartalmunk. Méltóságunk, például. Őszinteségünk. Kedvességünk. Figyelmességünk. Türelmünk. H.Á. 5
