Ferencváros, 1992 (2. évfolyam, 2-12. szám)

1992. szeptember / 9. szám

A hivatal a sarkára állt A Boci, amelyikből szeszt fejtek Volt egyszer a Mester utca 15. sz. ház­ban egy tejbár, a neve stílusosan Boci. Hogy, hogy nem, kocsma lett belőle. Lát­tunk már ilyet. A közelben lakóknak sem lehetett újdonság, mégis azt mondták: ed­dig és ne tovább! Ugyanígy vélekedtek a közeli, a Mester utca 19. alatti iskola taná­rai és igazgatója is. Summa summárum, felkerekedtek, és bejelentést tettek a Pol­gármesteri Hivatalban. A tapasztaltabbak nyilván több éves küzdelemre rendezked­tek be, tudván, mily hosszadalmas jogi csűrés-csavarás következik, mennyi hiá­bavaló lépcsőkoptatás a hivatalban, mennyi felesleges szó cséplódik a bürok­rácia fogadószobáiban. Ezúttal nem nekik lett igazuk. Csendben hozzátehetjük, eb­ben a szerencse is közrejátszott. Jóindu­latú hivatalt, segítőkész hivatalnokokat és nem túl bölcs ellenfelet fogtak ki. A történet tényszerű leírását Balogh Mátyásáé, a Közigazgatási Iroda ipari és kereskedelmi csoportvezetője adja. Szinte fejből fújja a tényeket, alig-alig „puskázik' a dokumentumokból. Láthatólag szívén vi­selte az ügyet. Lakossági panasz érkezett 1991. szep­temberében a Polgármesteri Hivatalhoz, hogy a Boci tejbár Gmk. szeszesitalt mér ki, és azt ott helyben fogyasztják is. Kifo­gásolták, hogy az üzletből zaklatják a kör­nyék lakóit, rossz hatással vannak az isko­lás (és nem iskolás) gyerekekre. Ismert, hogy a 6/1990-es kereskedelmi miniszteri rendelet az iskolák kétszáz méteres körze­tében tiltja a szeszesital forgalmazását és fogyasztását. A műszaki csoport közölte, hogy az általános iskola bejárata és a „tej­bár” bejárata között ötven méter, míg a telkek között negyven méter a távolság.' Természetesen a kereskedelmi cso­port a helyszínen ellenőrizte a bejelentés valódiságát. Megállapították, hogy a ko­rábban tejet és tejtermékeket forgalmazó bolt szeszesitalt árul, amit ott helyben is fogyasztanak, ráadásul egy játékautoma­tát is működtet. A tapasztaltak és a már idézett jogszabály alapján 1991. szeptem­ber 26-án határozattal kötelezték a Gmk. képviselőjét, hogy szabálytalan tevékeny­ségét azonnal szüntesse be. Mivel ő nem fellebbezett, így októberi6-án határozatuk jogerőre emelkedett. A Boci tejbárban azonban mintha mi sem történt volna, ma­radt minden a régiben. A végrehajtás ér­dekében november 20-án ötezer forint bír­sággal sújtották a Gmk.-t, és megismétel­ték korábbi döntésüket. A Gmk ekkor a bírság befizetése ellen fellebbezett a köz- társasági megbízott hivatalához, ahol az elsőfokú határozatot helyben hagyták, és a pénz befizetésére kötelezték. E másod­fokú határozatot második kísérletre sike­rült csak kézbesíteni. A Boci továbbra is üzemelt, csupán a Gmk képviselője lett más személy. Még kétszer róttak ki 10-10 ezer forintos végrehajtási bírságot, amit ismét nem fizettek ki, és újfent kötelezték tevékenységük beszüntetésére. Foglalkozott az üggyel a kerületi önkor­mányzat is, és a képviselők úgy döntöttek, hogy a szeszforgalmazás beszüntetése érdekében, kártalanítás terhe mellett is, vegyék igénybe az üzlethelyiséget. Ezt kö­vetően az Édességbolt Vállalat, amelyik annak idején albérletbe adta a helyiséget, írásban tájékoztatta a Polgármesteri Hiva­tal vállalkozási irodáját, hogy a szerződés 1992. július 1-jón lejár, nem újítják meg, mivel az üzletet privatizálni szándékozzák. A kereskedelmi csoport ekkor úgy határo­zott, hogy nem kezdeményeznek hatósági — rendőri — akciót. A sok vihart kavart Boci július 1-jén valóban bezárt, azóta négy alkalommal is ellenőrizték, mind­annyiszor zárt ajtó fogadta őket. Már csak a végrehajtási bírságok behajtása vár rá­juk, s remélik, az aktákat végképp raktárba tehetik. Bár az első perctől kezdve jogosnak találták mind a lakók, mind az iskola pana­szát — fűzi hozzá a csoportvezetőnő —, a jogszabályok is segítettek, a panaszosok­nak mégis bizonyára túl hosszúnak tűnt a bezárásig eltelt idő. Az anyagi és eljárási jogszabályok azonban a kötelezett számá­ra biztosítják a fellebbezés jogát. Ez teszi az ügyintézést időigényessé. Ha pedig az ügy netán bírói útra terelődik, akkora meg­oldás tovább húzódik. Szerencse, hogy itt nem ez történt, mert akkor másfél-két év is eltelt volna, mire az önkormányzat lép­hetne. Hasonló esetekben van bőven gyakor­latuk. Húsz-huszonöt alkalommal igyekez­nek eljárni. A szeszesital mellett a pénz­nyerő- és a játékautomatákat üzemelte­tőkkel gyűlik meg legtöbbször a bajuk. Az ital- és játékszenvedély egyaránt indulato­kat vált ki, amit nemegyszer a környékbe­liek is megsínylenek. Ezért igyekeznek^^ minden erejükkel magakadályozni ezen^^ egységek elszaporodását. Kopogjuk le: eddig többnyire sikerrel. K. K. MY LITTLE PONY — És ez a nyaklánc mennyibe került? A nagydarab tenyérben, tömzsi ujjak között játékszernek, apró semmiségnek tűnik az arany nyaklánc. A medál, egy idétlenül mintázott velencei gondola a tenyér vénuszdombján fekszik, a vékony, sárga lánc a gyűrűsujjra és a középső ujjra tekeredik. — Ez? Csak huszonöt darab ezres. A feltűnően szőke pincémé asztalunkra tesz két elegáns poharat, benne finom konyak. — Megér ez magának ennyit? — Meg. Maga minél több konyakot iszik, annál őszintébb lesz. — Minden riportja ilyen drága? — Nem. De munka közben ritkán iszom, s ha mégis, ritkán fizetem én a konyakot. — Értem. Mire kíváncsi még? — Azt már tudom, hogy mit vett a feleségének. Van gyerekük? — Van. Vettem neki egy színes tévét. Az unokáimnak meg veszek valamilyen prüttyögős játékot. — A tévé mennyibe került? — Ötven darab ezresbe. — Nem rossz. Mindez így nyáridőben, minden különösebb alkalom nélkül. Csak hogy kedveskedjen nekik. — így is lehet mondani. A vékony aranylánc, végén a velencei gondolával, belecsusszan egy papírzacskóba, a. zacskó a zakó zsebébe. J — Azt beszélik, hogy maga a környék egyik leggazdagabb embere. ™ — Szép jövedelmem van, de nem tartozom az igazán kemény gyerekek közé. — Lánc, tévé, prüttyögős az unokáknak, ez legalább nyolcvanezer forint. Manapság ekkora összeg egy rendes ember éves jövedelme. — Nézze, én kétszer annyit dolgozom és tízszer annyit, vagy többet keresek, mint a maga rendes emberei. Aki irigyli, csinálja utánam. — Miért, mennyi a maga jövedelme, ha lehetek ilyen pofátlan? — Nem tud maga annyi konyakot fizetni, hogy ezt megmondjam. — Mekkora jövedelem után adózik? — A kétharmada után. Úgy gondolom, hogy ez tisztességes arány. — Maga milyen ajándéknak örülne, így nyár vége felé, az ősz kezdetén? — Annak fogok örülni, amit kapok. — Mit fog kapni, mit gondol? — Nem tudom, de nagyon fogy a pénzem a fiókból. — Magának csak úgy hever a pénz a fiókjában? — Képzelje, haver, így van. De ha ebből azt akarja kihozni, hogy azt se tudom, mennyi pénzem van, akkor téved. Nálam a pénzforgalom precízebb, mint akármelyik bankban. Az asztalfiók azonban a családé. Onnan a lányom meg a feleségem akkor és annyit vesz ki, amennyit akar. Tegnapelőtt volt tíz centi, holnapután lesz öt centi, a többi az pitiánerség, akárcsak a maga kérdései. — Tudja mit, ne váljunk el haraggal, fizesse ki-ki a maga konyakját. — Rendben. Ezt a beszélgetést mikor írja meg? — Még az éjszaka. Lapzárta van. — És mivel fogja kezdeni? — Azzal, hogy „és ez a nyaklánc mennyibe került?"... — Éssel kezdi a mondatot? — Éssel. És megállunk a játékbolt kirakata előtt, megcsodáljuk a rózsaszínű pónilovat. My Little Pony! Csorog rólunk a verejték. — a — 4

Next

/
Thumbnails
Contents