Ferencváros, 1992 (2. évfolyam, 2-12. szám)
1992. november / 11. szám
MEMENTO ÉLŐ HALOTTAINK Amikor elhal mellőlünk valaki, az olyan, mintha belőlünk halt volna el, énünk egy kis darabkája halt volna el; mintha egy kicsit mi magunk haltunk volna meg. És sajnálkozunk ezen halál fölött. Sajnáljuk önmagunkat, mert belőlünk halt ki valaki, bennünk halt meg valami, kevesebbek lettünk, kisebbek, sajnálatra és szánalomra méltók. Mert az űrt betölteni nem lehet. Fekete lyuk, feneketlen mélység tátong életünkben, tátong a lélekben, igyekszünk egyensúlyozni egy szakadék peremén, amibe bármikor belézuhanhatunk, s belé is zuhanunk mindannyiszor, amikor az emlék előjön. En ilyenkor pálinkát iszom; gondolataim tiszták maradjanak, agyam el ne boruljon. # Amikor elhal mellőlünk valaki, árvának érezzük magunkat, elhagyatottnak, elárultnak és megcsalatottnak. A gyermek gyásza ilyen: minden bánatát, mi egy elmúlt s egy továbbélő világból ránehezül, megmaradt szülőjére zúdítja: egy kézzelfogható, eleven emberre, aki mindenért okolható, esőért, hóért, lukas cipőért, alkalmatlan szóért és régtől várt hallgatásért; csak legyen valaki, kire elviselhetetlen terhűnket rápakolhatjuk úgy, hogy enyhül közben a lélek súlya. Hogy enyhül az emlék súlya. Mert bár emlékezni jó - de emberfia hogy bírhat el ekkora terhet?! Én ilyenkor pálinkát iszom; gondolataim tiszták maradjanak, s agyam el ne boruljon. # # Amikor elhal mellőlünk valaki, egy új társra gondolunk, új barátra, új szerelemre: szerkezetekre, amiket még megalkothatunk, s mely szerkezetek majd ugyanúgy szolgálnak a világban, a világnak, amiképpen az a másik, jókedvvel alkotott szerkezet, kémiai láncreakciók sikerült sorozata, végül csak egy kis magnézium, egy kis mész és por és hamu; mert a világ döccenő fogaskerekeit működtetni kell, zsírozni, olajozni, a hajtómű energiát kíván, a szócső féket kíván, megbékélést a szív, tiszta ruhát a test, sampont a haj, katonát a nemzet. Én ilyenkor pálinkát iszom; gondolataim tiszták maradjanak, agyam el ne boruljon. 8
