Ferencváros, 1992 (2. évfolyam, 2-12. szám)

1992. november / 11. szám

ÉLŐ HALOTTAINK

Amikor elhal mellőlünk valaki, lecsupaszítva állunk gerincig, velőig; romjaiban heverő fészer tanyáz bennünk, mert egyetlen képbe tolul szeretkezéseink minden tanyája, zaklatott vándorlásunk minden állomása, meghitt fészke egyetlen romba összpontosul; utolsó fordulójára idegördül minden kocsikerék az egyre inkább feledésbe merülő, de az emlékekben mégis egyre rögösebb útról, a világ összes fejfája itt bokrosodik már egyetlen fakeresztbe; a földből kiáll egy felkiáltójelfa, éppen fejközépig, s ha muzsika szólal, az is csak az őszt idézi, tehát csalhatatlanul megjön az ősz megint. A termés, ím, beérett, mostantól minden az elmúlásé, az enyészeté, koponyánk egy kongó tökhöz hasonlatos. Mivégre vagyunk hát, ha így elhagy bennünket a múlt, s jövőnket kereszttel a jelen megmásítha- tatlanul megjelöli?

Én ilyenkor sok pálinkát iszom; de gondolataim tiszták maradjanak, agyam el ne boruljon.

#

#

Amikor elhal mellőlünk valaki, akkor az a valaki újjászületik bennünk, mintha életünk a másik életének egy kis darabkájával, egy immár végérvényesen teljes élettel gyarapodna. Mert megadatik számunkra az esély, hogy most már ne csak a mi életünket cipeljük tovább, de tovább vigyünk egy eleven emléket, tovább a mindennapokban egy továbbélő, de most már végérvényes múltat; és múltjától, emlékeitől élő a megmaradt ember.

Időszámításomban megint eltelt egy év, halottak napjára új halottak napja jön. S bizony, sok idő telt el közben, hogy

bizonyos pálinkákról leszoktam, miközben, persze, új pálinkákat találtam ki magamnak: tisztábbakat? Mert próbálgatom, hogy gondolataim, emlékeim tiszták maradjanak s agyam el ne boruljon; s gondolataim, emlékeim talán majd eltalálnak ahhoz a tisztasághoz, ahol élő halottaim mindig megtalálnak, mindig rám találnak.

Ne legyen nehéz alattunk ez a föld.

Összeállította; káéi (fotó) h.á. (szöveg)

9