Ferencváros, 1991 (2. évfolyam, 1. szám, 1. évfolyam, 1-5. szám)
1991. augusztus / 1. szám
kikötőparttá kiépített partszegélyen. (Nota bene: Budapest nem csupán folyamkikötő, hanem porto franco is, azaz vámmentes, tengeri szabadkikötő is!) Az akkor oly hatalmas lendülettel, lenyűgöző vitalitással világvárossá, hajózási és vasúti csomóponttá kiépülő Budapest 30 évi adómentességet adott a Közraktáraknak! Rácz Judit 1984-ben megjelent írásában a Nagycsarnok felújításának idejét háromnégy esztendőre, és akkori forintértékben számítva, mintegy másfél-két milliárd forintra becsülte a Nagycsarnokhoz méltó színvonalú felújítás összegét! Azóta hét év telt el, nyilvánvaló, hogy ennyi pénzből a Duna-parti Nagycsarnok nem újítható fel, hiszen időközben filléreire értéktelenedett el a forint... A városatyák, az önkormányzatok, a főpolgármesteri hivatal és az illetékes minisztériumok nyilván ilyenkor gondolnak a nyugati hitelekre... egyenlőre azonban a Nagycsarnok Fővám térre nyíló, hatalmas kovácsoltvas kapuműve: lakatra és láncra záratott, és kérdés, hogy a Közraktárak régi, romos épületei kitartanak-e addig, amíg a nagyságos duna- parti térben álló csarnok megújul? Két rémkép is fölmerül bennem a felújítással kapcsolatban: az egyik a Szent Gellért-fürdő hullám-, pezsgő- és termálmedencéinek csaknem tíz évig húzódó felújítása, mely megtörtént ugyan, de nagyon drága áron: más, olcsóbb, úgyszólván bérlakások fürdőszobáiba illő, silány csempékkel, a Gellért-fürdő egykori, színességét, pompáját vissza nem adó burkolatokkal, tönkretett, vagy helyre sem állított pavilonokkal, szobrokkal, szökőkutakkal... A másik rémkép közvetlenül fenyegeti a Nagycsarnokot: az ugyanis, hogy felújítása közben, egyidejűleg „korszerűsítik” is, mégpedig milyen szellemesen... (Átnéztem ezeket a „modern” tervrajzokat és maketteket.) A székesegyházak, dómok méreteivel vetekedő „főhajót”, és annak fényben úszó kereszthajóit úgynevezett „úsztatott pavilonokkal” (ami körülbelül azt jelenti, hogy bevásárló asszonyok, miközben a hentes „pavilonjában” éppen kolbászt, sonkát vesznek, átlátnak, mondjuk a zöldségesek, a pékek, a konzervárusok „pavilonjába”, és hirtelen eszükbe jut, hogy ott is van vennivaló- juk...), más szóval: a magukat kínáló, szépséges, gazdag, szabad standokat „fotocellás” üvegajtók, üvegfalakba zárt kisebb-na- gyobb „közértek”, ABC-áru- házak váltják fel, továbbá mozgólépcsők épülnek a galériákra felvezető, gyönyörű, és igen-igen tértakarékos, kovácsoltvas korlátú lépcsők helyén: á la Batthyány téri csarnok... Egyetlen hatalmas „Supermarket”, vagy egy második „Skála” lenne - az efféle tékozló tervek szerint - a Duna-parti Nagycsarnok hatalmas, egylélegzetű tere, nemkülönben a csarnokot körülvevő külső szabadstandos piac, a ferencvárosi „apóra”, ez a folyamparti Forum, amelyet mint múlt századvégi örökséget, olyan építő emberek hagytak mireánk, akik naggyá, európaivá, a Duna fővárosává tették Budapestet! Dobai Péter (Megjelent a Magyar Nemzet 1991. V. 15-i számában) 15
