Ferencváros, 1987 (12. évfolyam, 1-4. szám)
1987. november / 3-4. szám
ÉN ÍGY LÁTTAM.. Magyarországon az elmúlt harminc évben parlamenti ülésszakot ekkora érdeklődés valószínűleg még nem kísért, mint a legutóbbit. A dolog bizonyos szempontból érthető: valamennyiönk zsebét ennyire közelről érintő jogszabály még nem volt napirenden. A dolog a maga módján érdekes. Nem is ez a törvény volt az ülésszak főszereplője. A sors véletlen — netán szándékos?! — játéka folytán mégis ennek a mag- vai eresztettek gyökeret elsőként tudatunkban. A hírek a jövevényt gyakran megelőzik. A „rettenetes” adóról szóló első jövendölések valamikor az év elején kezdtek felerősödni. Az első írásos anyagok pedig valamikor a tavasz végén, a nyár elején kerültek kézbe. Az első változatok — finoman fogalmazva — kissé „sarkosak” voltak. Ahogy múlt az idő és közeledett a parlament őszi ülésszaka, a sarkok lekerekedtek, a szigor is enyhült valamit, de a lényeg maradt. Meg kellett barátkoznunk az elképzelhetetlennel, 1988. január 1-jétől személyi jövedelem- adót kell fizetnünk. A dolog a szocializmusról alkotott (valódi vagy torz?) képünkbe nem akart beleférni. Pedig tényleg nem ez az adórendelet volt a főszereplő. Az elsőség joga — kétséget kizáróan — a Központi Bizottság július 2-i állásfoglalását és a végrehajtását megtestesítő kormányprogramot illeti. A program tudniillik az egész, az adótörvények (kettő volt ilyen) ennek csak részei. Részleteiben egyikről sem kívánok szólni. Amit a rádió, tévé sugárzott, illetőleg a sajtó megírt, úgyszólván mindenki előtt ismert. Ezért képszerű Árkus József szellemes nézőpontja, mely szerint az Országgyűlést megelőző hetekben már „a vízcsapokból is csak az adó folyt...” Mire vállalkozhatom akkor? Legfeljebb arra, hogy Önök elé tárjam: miként láttam én ugyanezeket a dolgokat „belülről”, és végtére: mi késztetett arra, hogy a kormány munkaprogramjára — és benne az adótörvényekre — szavazzak. Az országgyűlési képviselőket kisebb-nagyobb eltérésekkel választóik lényegében azonos munícióval indították útnak. Képviselő-kollégáimmal beszélgetve nem maradt kétségünk: kiki társadalmi helyzete, vérmérséklete, vagyoni — jövedelmi viszonyai, szimpátiája — ellenszenve által meghatározva állt a dologhoz. A végkicsengés azonban mindenkinél lényegében azonos volt. Az új adótörvényeket nem szabad elfogadni! A hibás gazdaságpolitikai döntések számláját nem szabad a dolgozó emberekkel megfizettetni. A sorozatos bizottsági üléseken azonban kiderült, hogy a dolog közel sem ilyen egyszerű. A kormányzati szervek — köztük elsősorban a Pénzügyminisztérium — emberei fölvázolták előttünk, hogy minden bajok oka az ország gazdaságának leromlott állapotában keresendő. 1968-ban jól indultunk. Az új mechanizmus a hetvenes évek elejére kezdte oroszlánkörmeit mutogatni. Az üzletekben lassan, és biztosan kezdtünk mindent megkapni. Élelmiszert, háztartási gépet, gépkocsit, és — isten bocsá’ — még ácskapcsot is (ha éppen erre volt szükségünk). A gépezetben az első homokszemek az 1974-es olajválság idején jelentek meg. Az államvezetés akkor úgy ítélte meg, hogy ez a kapitalisták dolga és a mi tervgazdaságunk az ilyen kedvezőtlen tendenciákat képes messze tartani a határainktól. Gazdaságunk felszálló ágban van és olajat egyebekben is szocialista piacról szerzünk be. Gond tehát nem lehet. Termeljünk és növeljük az életszínvonalat nyugodtan. Kiderült azonban, hogy ama piacokon, ahol eladni szeretünk, egyre kevesebbet adnak áruinkért, vagy meg sem veszik. Szemérmesen „cserearányromlásról” kezdtünk beszélni és veszteségeink pótlására hiteleket vettünk fel. Ma már biztosan tudjuk, hogy nem jól sáfárkodtunk. Az erőteljes technológiai fejlesztés helyett a gazdaságunk elmaradottságát konzerváltuk, a „teljes foglalkoztatottság” jegyében a jól dolgozó vállalatoktól a fejlesztésre szánt pénzt elvettük és a rosz- szul gazdálkodók támogatására fordítottuk. Most itt állunk egy 10—15 éves technológiai elmaradottsággal és sok milliárdnyi adóssággal. És egyáltalán nem biztos, hogy a mélypontot már elértük... Amikor előttünk, képviselők előtt ez a dolog kezdett világossá válni, súlyos dilemma elé kerültünk. A kérdést úgy kellett feltennünk: vajon választóink legjobb érdekei szerint a kormány- program — és benne az adótörvények — ellen szavazzunk (kicsit a következő választásokra is pislogva), avagy emelkedjünk felül szű- kebb értelemben vett választói érdekeken és a nagyobb gondot, a Magyar Népköztársaság (tehát valamennyiünk) gondját vállaljuk föl, és szavazzunk a programra. A szél — valószínűleg nagyon nem tévedek ebben — Grósz Károly kormányelnök programnyilatkozatával fordult. A miniszter- elnök a maga szuggesztív és logikus érvrendszerével meggyőzött bennünket arról, hogy nemzetünk előtt csak egy út lehet: a gazdasági romlás megállításának, az adósság növekedése visszaszorításának és végül a gazdaság intenzív pályára állításának útja. Ha ezt nem tesszük, hitelezőink csődnyitásával, gazdasági mozgásterünk szűkülésével és a folyamatok befolyásolhatatlanságával kell számolnunk. Az infláció feneketlen mélységei ettől már csak haj szálnyi távolságba vannak. Valami olyan várhat ránk, mint ami a háború utáni nemzedéknek adatott meg. Ezt a legrosszabb álmainkban sem kívánjuk vissza. A kormányelnök érveit — meg kell mondjam! — a leginkább kétkedők sem vitatták. Nem is lehetett, mert igaza volt. Gazdaságunk bajait nekünk kell rendeznünk. Helyettünk ezt senki sem végzi el. Ha el sem kezdjük, a dolog csak rosszabb lehet. Pedig Grósz Károly a közeli jövőre nem sok jót ígért. A belső — egyéni és társadalmi — fogyasztások csökkentését, bizonyos iparágakban foglalkoztatási gondokat, legalább 15 százalékos árFERENCVÁROS 5
